Emlékfoszlány, amelyben meglátogatott egy gróf-házaspár, akikkel életre szóló barátságot kötöttem.
1969 tavaszát írtuk, amikor az Európa természet- és környezetvédelméért a legtöbbet tevő szakembernek alapított Goethe-díjat a kuratórium Dr. Madas László erdőmérnöknek, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság főigazgatójának ítélte oda. Az egyik budapesti szállodában tartott ünnepségen és az azt követő sajtótájékoztatón gróf Lennart Bernadotte, számos egyetem díszdoktora, a több tízezer tagot számláló Német Kertészeti Társaság elnöke és Mainau-sziget tulajdonosa igen színvonalas laudáció mellett nyújtotta át az ünnepeltnek az oklevelet, valamint a jelentékeny díjról szóló okmányt.
A hivatalos ünnepséget követően beszélgetést kezdeményeztem a gróf úrral és invitáltam, hogy látogasson el Magyarországra, ismerje meg a mi környezetünk szépségeit, értékeit, amire vendégünk igent mondott és néhány hét múlva jelezte, hogy októberben egy hétre – feleségével együtt - ellátogat hozzánk (a szocialista országba!) és szívesen venné, ha útikalauza lennék ezen a tanulmányúton. Ekkor rettentem meg a feladattól, mert elolvasva a Bernadotte-família történetét, megtudtam, hogy a családalapító Napóleon tábornoka volt, leendő vendégünk egyik őse Nagy Katalin, orosz cárnő, nagybátyja pedig a svéd király. Alapos útitervet készítettem, amelyben segítségemre volt az akkori Földművelésügyi Minisztérium, valamint a svéd és a német nagykövetség és számos barátom, ismerősöm, kollegám is úgy, hogy terveinket zavar nélkül tudtuk teljesíteni.
Pontosabban: egyszer kerültem zavarba. Ezen a napon a Balaton környékét jártuk be, ellátogatunk a keszthelyi Mezőgazdasági Akadémiára, megmásztuk a badacsonyi bazaltorgonát és ellátogattunk a mi balatonfüredi kiskertünkbe is, ahol az arisztokrata vendég az alaposan megnőtt gyep egy részét saját arisztokratikus karjaival kaszálta le. Egy kiadós halebéd után jutottunk el Balatonedericsbe, az erdészházba, amely szállást adott csapatunknak. A grófi házaspár egy kis pihenésre visszavonult, de később mégis megkívántak valami könnyű vacsorát. Ez pedig nem volt kis feladat abban az időben, amikor októberben már minden vendéglátóhely bezárt, vagy legalább is este nem fogadott vendégeket. Erdész házigazdánk mégis ajánlott egy közeli éttermet, ahová elautóztunk; az étteremben már csak a vendéglős és a felesége volt jelen. Megkérdeztem tőlük, hogy a bor mellé tudnának-e valami harapnivalót is adni? Lángost, pogácsát, palacsintát, esetleg egy gulyáslevest gondoltam, de egyikkel se rendelkeztek, viszont a vendéglősnének támadt egy merész gondolata: van finom, házi disznózsírom, kenek nekik néhány kenyeret lila hagymával, az talán ízlene nekik – mondta széles mosollyal.
És igaza lett: a grófi házaspár – velünk együtt – örömmel és jó étvággyal fogyasztotta a paraszti ételt, hozzá a valóban kiváló vonyarci rizlinget és ősi skandináv hagyományt követve a késő esti órákig beszélgettünk a nyitott kandalló melege és lángja mellett a világ folyásáról. Kapcsolatom Lennart Bernadotte gróffal és feleségével, Sonja grófnővel barátsággá mélyült és folyamatosan tartott mindkettőjük haláláig.
