Emlékfoszlány, amelyben akaratlanul sértődést okoztunk, és közben azt is megtanultuk, mikor nem kell kérni és kérdezni.
Az elmúlt két héten a kánikulai (vagy némi túlzással: trópusi) hőség gyötörte az ország népét és nem kevésbé az állatokat és a növényeket. A nagy melegben nem igen lehet jobb italra lelni, mint a pezsgőre. Erről jutott eszembe egy tanulmányút emlékezetes eseménye.
Szőlő- és borgazdaságok és a borkereskedelem vezetőivel lehetőségem volt ellátogatni a Franciaországbeli Champagne vidékére, amelyet jogosan neveznek a pezsgő hazájának, mert Don Perignon bencés szerzetes itt fedezte fel a pezsgőkészítés tudományát.
Olvasmányaimból felrémlik Madame Lilly Bolinger egy vallomása, amely imígyen szól: Akkor iszunk pezsgőt, amikor öröm ér bennünket, vagy szomorúság gyötör. A pezsgő akkor boldogít, amikor társaságban, avagy egyedül lehetek, amikor éhes vagyok, vagy teli van a gyomrom. Máskülönben hozzá se érnék - ha csak nem vagyok szomjas!
Champagne-i utunk alkalmával módunkban volt megismerni ezt a festői vidéket, a csodálatos precizitással művelt szőlőültetvényeket, a klasszikus pincéket és minden egyebet, amelyet egy magyar szakembernek is el kell sajátítania, ha Törley József kései utódaként piacképes pezsgőt szeretne gyártani és forgalmazni.
Utunk során gyakran ülhettünk gazdagon megterített asztal mellett. Egy alkalommal megkérdeztem a velünk foglalkozó szakembertől, hogy mikor illik pezsgőt fogyasztani. A válasz a következő volt: reggel, délben, este, éjszaka, vagyis mindig, minden körülmények között.
De a magyar vendég ritkán elégedett és a mi kis társaságunkban is felmerült, hogy jó volna egy kis tokajit, vagy egri bikavért is iszogatni. Ezt kísérőink valahogy megtudták és a következő estebéden már nem volt pezsgő az asztalon, hanem csak, csupán csapvíz! De hogy teljes legyen a vendégek kívánsága, a kancsókban levő víz kézmelegen langyos, vagyis ihatatlan volt!
A magyar vendégek ezután már egyszer se érdeklődtek a francia pezsgőfogyasztási szokások felől.
