Emlékfoszlány, amelyben magam termeltem a dohányt, amelyet fel is dolgoztam. Pipáztam, majd leszoktam.
A XVI. században Magyarországra is eljutott dohánynak igen ellentmondásos sors adatott. Hosszú ideig a dohány élvezete tekintélyt, nyugalmat, munkakészséget adott, vagy sugárzott fogyasztójának, később kiderült, hogy ártalmas az egészségre és nemkívánatossá vált. Kinek, mikor és hogyan?
Karrierje csúcsán minden országban, ahol termelték, az egyik legtöbb kézimunkát, hozzáértést és gyakorlatot igénylő, igen intenzív kultúra volt. A meleg, napfényes Alföldön másfél évszázadon át, jelentékeny területen, az egyik legjövedelmezőbb ipari növényként termesztették. Termesztése és forgalmazása 1867 óta állami monopólium.
Az uradalmakban szerződéses dohánykertészek dolgoztak, de szép számmal voltak dohánytermelő kis- és középgazdaságok is. Nem volt az sem ritkaság, hogy a földművelő ember, saját használatára a kertjében termelt néhány tő dohányt, saját maga apróra vágta a leveleket és azokat el is fogyasztotta. Abban a három évben, amikor magam is őstermelő voltam, termeltem dohányt, amelyhez vetőmagot a Kál-Kápolnai dohánybeváltóból kaptam és ugyanitt adtam le a termelt és első feldolgozási folyamaton (szárítás, simítás) átment dohányleveleket. A dohánytermelési engedélyemet ma is megbecsült emléktárgyaim között őrzöm.
Míg az ősi termőhelyein (Dél-Amerikában) évezredek óta használják és kultikus célkora is szolgál, nálunk először gyógyszerként alkalmazták. A sok nikotint tartalmazó kapadohányból készített nyers nikotin az egyik legfontosabb rovarirtó növényvédő szer volt, amelyet azonban emberre is veszélyes volta miatt kivontak a forgalomból.
Kezdetben, főleg faluhelyen rágták a dohányt, azaz bagóztak, a városi úri osztály férfi és hölgytagjai pedig előszeretettel is finoman tubákoztak (apró, rendszerint ezüst dobozkából szippantottak fel egy csipetnyi dohányport), a társadalom elitjének pedig a szivarozás volt az elegáns divatja. (Winston Churchillt, a fiatal Fidel Castrot és Columbo hadnagyot legtöbbször szivarban a szájukban fotózták). Csak a XX. század elején terjedt el és lett a legáltalánosabb dohányzási tárggyá a cigaretta, vagy szivarka. Ezt kezdetben és főként a szegényebb és takarékos emberek vékony papírba csavart, finomra vágott dohányból csavarták, majd később többnyire gyárilag készített (esetleg szipókás) cigarettákat füstöltek el. Nálunk kisebb mértékben és inkább az idősebb korosztályban vált gyakorivá a pipázás.
Szüleim házában senki se dohányzott, jómagam – szüleim tiltakozása ellenére – 18 éves koromban kezdtem pipázni és ezt csak húsz év múlva hagytam abba véglegesen. Otthonunkban ma se dohányzik senki, és ha dohányos látogatónk érkezik, őt is megkérjük, hogy az erkélyen éljen a szenvedélyének. De a kertben csikket eldobni szigorúan tilos!
Az elmúlt század közepén bizonyosodott be, hogy a dohányzás okozza a leggyakoribb esetben a tüdőrák fellépését, aminek következtében és az erőteljes hatósági tiltó rendelkezések hatására a dohányzás jelentékenyen mérséklődött, de még mindig nem a kellő mértékben.
A dohánytermő terület országosan 8-9 ezer hektárra csökkent, megszűntek a dohánybeváltók és ez jelentékeny munkanélküliséget okozott a dohánytermelő vidékeken, továbbá jelentékenyen csökkentette az ebből az agrárágazatból származó adóbevételeket is.
És végül: a dohányszárító pajta, a teli kukoricagóré, a gémeskút, a széna-, szalma-és trágyakazlak ma már ritkaság számba mennek. Pedig valamikor meghatározó, karakteres elemei voltak a magyar tájnak, a vidéknek, akár csak a Vár, a Lánchíd és a Hősök tere az ország fővárosának, Budapestnek. Emléküket csak az irodalom, a képzőművészet és a film fogja megőrizni a késői utókor számára.
