Madas László erdőmérnök fantasztikus teljesítményére emlékeztem, amikor Visegrád környékén, a Pilisben jártam.
Ritkán van alkalmam egy hosszú hétvégét pihenéssel tölteni, de most sikerült: három napot Visegrádon töltöttem és örömmel észleltem, hogy ez a történelmi emlékekben gazdag város, milyen nagy idegenforgalmat bonyolít le, még egy hóban szegény hétvégén is. Sétálgattam a városban és számoltam, hogy az ezredforduló évtizedeiben milyen újdonságok születtek itt:
• elkészült a Szentendrét Visegráddal összekötő hegyi autóút,
• sikerült megmenteni a kivesző félben levő kerecsensólymokat,
• évről-évre gazdagodik a szentendrei skanzen,
• ritka látvány a természetjáró ember számára az ősbükkös,
• megépült a pisztrángos tó stb.
Többeket megkérdeztem, hogy ismerték-e Dr. Madas László erdőmérnököt, a Pilisi Parkerdőgazdaság egykori vezetőjét, aki ezeket az értékeket megvalósította? De mindenki csak a fejét ingatta! Pedig indokolt volna emlékezni Madas Lászlóra, aki teljesíményéért még a nemzetközi tekintélyű Goethe-díjat is megkapta. Emlékszem rá, hogy milyen szenvedéllyel magyarázta el egyszer nekem a további terveit, többek között azt is, hogy a Várhegy alatti lejtős réten szelídgesztenye ültetvényt kíván telepíteni. Sajnos ebben korai halála megakadályozta, de mégis ez jutott eszembe, amikor a Reneszánsz- vendéglőben egy adag gesztenyepürét tett elém a pincér.
Pótolhatatlan emberek nincsenek – állítja a bölcs közmondás, de olyanok vannak, akikre indokolt emlékeznünk. Madas László ilyen szakembere és polgára volt Visegrádnak!
