Emlékfoszlány, amelyben új-zélandi utazásomra és az ott tapasztalt bámulatos életformára emlékszem.
1979. februárjában kaptam lehetőséget arra, hogy egy termelőszövetkezeti csoport tagjaként megismerhessem a távoli Új-Zéland mezőgazdaságát. A hosszú ideig a Föld legelszigeteltebb államának tekintett szigetországot viszonylag kevesen ismerik, ezért összefoglalom a róla szóló legfontosabb tudnivalókat.
A két szigetből és több kisebb szigetből álló terület későn népesült be: az őslakosságnak számító maorik a XIII. században telepedtek itt le és az első leírások, térképek a felfedező James Cook-tól, 1769-ből származnak. Az európai bevándorlók tömegesen csak a XIX. században jelentek meg a szigeten. Bizonyára ennek a körülménynek köszönhető, hogy a szigetek ősi flórájának és faunájának sok olyan eleme itt sértetlenül fennmaradt, amelyek más földrészeken már nem élnek. Az új-zélandiak különösen büszkék a kivi-madárra, amelynek ábrázolása szinte minden árucikken, hirdetésen megjelenik, az ország egyik legismertebb gyümölcsét is kivinek nevezzük, sőt a bennszülött új-zélandiak saját magukat is tréfásan kivinek mondják.
Új-Zéland és a hozzá tartozó kisebb szigetek területe Magyarország területének a háromszorosát teszi ki, de a lakossága mindösszesen ötmillió fő, akiknek a 88%-a jelenleg már a városokban lakik. Államformája szerint a Brit Birodalom önálló önkormányzattal rendelkező domíniuma, 1945 óta az ENSZ egyik alapító tagja, ahol a nők a világon először kaptak választói jogot.
Repülőgépünk a hosszú utazás végén Új-Zéland fővárosában, Wellingtonban landolt, ahol a szokásos ceremóniák után városnézésen és barátságos ismerkedésen estünk át, majd a következő napokban ipari és mezőgazdasági üzemeket látogattunk meg. Négy nap múltán ismét repülőgépre szálltunk és a déli sziget legnagyobb városában, Christchurch-ben értünk ismét földet. Akkor ott - nyár vége lévén - javában tartott a szőlő, az alma, a kivi és a nashi (japán körte) betakarítása, feldolgozása és exportálása.
Csoportunk minden tagját egy kísérő, helyi szakember más-más jellegű agrár-üzembe vezette el. Nekem témaként a juhtenyésztés jutott; útikalauzom felültetett a saját kis sportrepülőjére és elindultunk a mintegy 200 mérföldre levő úticélunk, egy juhfarm felé, ahol a barátságos major melletti réten landoltunk.
A család szívesen fogadott bennünket, ezért átadom a szót a ház asszonyának, aki a következő beszámolóval gazdagította ismereteimet:
- „Tizenkét év óta élünk itt és 8000 anyajuhot gondozunk, legeltetünk és tisztességesen megélünk ennek a jövedelméből. A terület 20 hektáros parcellákra van felosztva; ezeket villanypásztor veszi körül. A legelőt rendszeresen műveljük, fogasoljuk, a gyomokat irtjuk és kevés műtrágyát is használunk.
Majorunkban egy kényelmes lakóház áll a tulajdonosi család és négy kisebb ház az alkalmazottak rendelkezésére. Ezen kívül csak egy állatkórházból, raktárból, géptárolókból áll a major. Ezeken kívül mindössze két tehenet, azok borjait, és 8-10 lovat tartunk.
A mindennapi munkákat a férjemen és rajtam kívül három állandó alkalmazott látja el; a birkanyírást szakemberekből álló vándorcsapat végzi.
Három gyermekünk van, a legidősebb a legközelebbi városban, szakiskolában tanulja az állattenyésztést, a két kisebb az általános iskolába van beíratva, de távtanulók, és csak vizsgázni járnak be az iskolába.
Én reggel korán kelek, felnyergelek, és szemle körútra indulok. Ha beteg jószágot észlelek, vagy a kúttal van valami probléma, akkor a terepjáró kisautónkat veszem igénybe. Bevásárlásra minden hónapban egyszer, a legközelebbi városkában kerül sor. Sok szórakozásra nincs időnk, de nézzük a tévé műsorát, viszonylag sokat olvasunk és zenét hallgatunk. Gyakran jönnek barátok látogatóba és mi is baráti kapcsolatot tartunk a 25-30 mérföldön belül élőkkel; gyakran vannak partik, ünnepségek, vásárok, amelyek változatossá teszik az életünket, olykor még táncra is perdülünk. A nagy városokban működő színházakba, koncertekre ritkábban van alkalmunk elmenni, de van egy repülőgépünk, amivel a nagyobb távolság is áthidalható.
Minden évben elmegyünk pihenni valamilyen távolabbi helyre, tavaly Thaiföldön jártunk, de Magyarországra még nem jutottunk el."
Eddig tartott háziasszonyunk beszámolója, amelynek a végén megkérdeztem tőle, hogy boldog-e ebben az életformában?
- „Igen, boldog és elégedett vagyok. Csak itt lehet igazán szabad és boldog az ember. Távol a várostól, egy szép, zöld, békés országban!"
