Emlékfoszlány, amelyben Bárándy Györggyel együtt ebédelnénk, de ahányszor csak eltervezzük, a tervünk mindig meghiúsul.
Mindketten ugyanabban az eseménydús, forrongó esztendőben (1919) születtünk, amikor befejeződött az első világháború, lezajlott a vörös forradalom, bekövetkezett a trónfosztás és az ország egy részét (azt is, ahol születtem) megszállták a román csapatok.
Dr. Bárándy Györgyre emlékezem most, aki a Rákosi-rezsim üldözöttje volt, de később kortársai az ország legtapasztaltabb ügyvédjei és jogtudósai közé sorolták. Olykor találkoztunk konferenciákon és előadásokon és ilyenkor mindig hosszasan és igen intenzíven beszélgettünk az ő szívéhez is nagyon közel álló mezőgazdaságról, a tudományokról és a művészetekről, gyakran a politikáról és átélt tapasztalatainkról is. Büszke volt arra, hogy utódai is a jogtudományt választották szakmájuknak és fia, Dr. Bárándy Péter igazságügyi miniszter, unokája, Dr. Bárándy Gergely pedig országgyűlési képviselő lett.
A jogtudomány mellett szenvedélyes gourmet (ínyenc) is volt. Amikor a felesége elhunyt, akkor minden délben a legjobb éttermeket és vendéglőket kereste fel és rendszerint hívott az ebédjéhez egy vendéget is, hogy annak társaságában kellemesebben fogyaszthassa el a nagy figyelemmel összeválogatott menüjét.
Valahányszor találkoztunk, engem is minden alkalommal meghívott egy jó ebédre, de ez valahogy soha se jött össze. Az ominózus közlekedési balesetem után ő volt az első ismerősöm, aki meglátogatott a Baleseti Kórházban, ahol éppen akkor egyedül lehettem egy szobában, és frappáns történeteivel, életszeretetével, vidámságával hozzájárult ahhoz, hogy erőt gyűjtsek a felépülésemhez. Soha el nem felejthető két órát töltött el velem!
A látogatást azzal fejezte be, hogy ha meggyógyulok, akkor feltétlenül szeretne meghívni egy jó ebédre! De sajnos ez se valósulhatott meg, mert a jeles ügyvéd is eltávozott az élők sorából.
