A kertben ültetett rózsabokrokról csak ritkán szedünk csipkebogyót, mert a virágokat – elnyílásuk után – rendszerint levágjuk és nem várjuk meg, amíg a bogyók beérnek. Az őszi kirándulások viszont felettébb alkalmasak arra, hogy az erdőszéleken, legelőkön álló vadrózsabokrokról érett, piros bogyókat gyűjtsünk téli felhasználás céljára.
A vadrózsa termését csipkebogyónak nevezzük függetlenül attól, hogy gömb, körte vagy tojás alakúak. A bogyó belsejét magok töltik ki, amelyeket merev, szúróshegyű szőrök vesznek körül. A bogyó ebben a természetes formájában nem alkalmas fogyasztásra és feldolgozásra, mert a magvakat körülvevő szőrök – elfogyasztva – kellemetlen, végbéltájéki viszketegséget okoznak. Ezért a bogyókat hosszában felhasítják és csak a belső tartalmuktól megtisztított csipkehúst használják fel. Ezt napon, sütőben vagy aszalóberendezésben megszárítják és szellős helyen tárolják.
A csipkebogyó húsa jelentős mennyiségben tartalmaz C-vitamint, cukrot, pektint, meszet és egyéb hasznos anyagokat. A belőle készített teát esti italként, valamint vese- és hólyaggyulladás, hörghurut gyógyítására használják. Értékes, egészséges ital keverhető az iparilag előállított csipkeszörpből is.
A csipketea készítésének módja: csészénként egy evőkanál csipkehúst langyos vízben 8-10 óráig áztatunk, majd a teát leszűrve, lassú tűzön forrásig hevítjük, de semmi esetre se forraljuk! A teát zománcedényben ajánlatos készíteni!
