Az egyik leginkább tápláló, a kertben könnyen megtermelhető ételt termi, ráadásul alig foglal helyet.
Fél évszázaddal ezelőtt még általános szokás volt az, hogy a kukorica mellé karós babot is vetettek; ennek az indái felkúsztak a kukorica erős szárára. A száraz hüvelyeket októberben szedték le és száraz helyen tárolták addig, amíg eljöttek a hosszú téli esték, amelyeken családi és baráti körben fejtették ki a babszemeket a hüvelyükből. Ez nem csupán munka, hanem társasági esemény is volt: a résztvevők beszélgettek, meséltek, verseket olvastak fel, dalolgattak és a munkát felvidámították friss, meleg pattogatott kukorica fogyasztásával és egy-egy pohár újborral.
Manapság ritka látvány a babbal felfuttatott kerítés, lugas és a négy karóból összerótt állvány, amire a karós babot felfuttatják.
A beérett, száraz bab kiváló konyhai alapanyag. A légszáraz babszemek 20-25% fehérjét, 4-5% szénhidrátot (cukrot), nélkülözhetetlen aminosavakat (lizin), A-, B1-, B2-, és C-vitamint, valamint számottevő mennyiségű kalciumot, foszfort és vasat tartalmaznak.
A karós bab szemeit csak a tavaszi fagyok elmúlta után szokták elvetni, tápanyagban gazdag földbe és napos helyre. Az indáknak feltétlenül 2-3 méter magas támaszra van szükségük. A növényeket nyáron rendszeresen öntözni kell.
Számos fajtája közül még mindig legkedveltebb a sárga hüvelyű „Juliska”, de számos fehér és piros virágot nyitó, fehér, barna és tarka szemet termő fajta van a közforgalomban.
Élénken emlékszem arra a sok évvel ezelőtti hivatalos ebédre, ahol a menü minden fogását, a levestől kezdve a kávéig, babból prezentálták a vendégeknek. Különleges volt!
