A növényvilág tagjainak nagy többsége a talajból, illetve a vízből (patak, folyó, folyam, tó, tenger) veszi fel az életműködéséhez szükséges tápanyagokat, amelyeket a napfény segítségével alakít át a testét felépítő szerves anyagokká, miközben a levegőből széndioxidot vesz fel és oxigént ad át a környezetének.
A növények egy kisebb csoportja más növényekre telepszik rá és azoktól szívja el a számára szükséges tápoldatokat, illetve asszimilátákat, ezeket nevezzük élősködőknek, parazitáknak. Ismét mások az elhalt növények testanyagát használják fel táplálkozásra. Ezek a korhadéklakók, a szaprofiták. A növények egy viszonylag kis csoportja, amely tápanyagokban szegény talajokon él oly módon egészíti ki táplálék igényét, hogy rovarokat fog meg és ezeknek a testét elemésztve jut tápanyaghoz. Ezeket rovarfogó (carnivora) növényeknek nevezzük. Vannak azonban olyan rovarfogó növények is (pl. a szurkos mécsvirág és az enyves zsázsa), amelyek megfogják ugyan a számukra káros rovarokat, de azok testét nem használják fel, csupán az állományukat ritkítják.
Milyen rovarfogó növények vannak?
A valódi rovarfogó növények igen sokfélék. Ismert közülük a hízóka (Pinguicula), a vízi rence (Utricularia), a vénuszpapucs vagy kancsóka (Paphiopedilum és a kürtvirág (Sarracenia), de a növénygyűjtők legkedveltebb rovarfogója, a táplálkozás aktusát tekintve leglátványosabb, féltett kincse a Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula L.), amely a nevét a szépség római istennőjétől, Venustól kölcsönözte.
A vénuszlégycsapó históriája
A Vénusz légycsapóját először John Ellis, angol természettudós 1763-ban írta le és néhány lepréselt levelét és virágát elküldte az akkor már világhírű botanikusnak, a svéd Carl von Linnének.
Íme, a levél egy részlete :
„A növényről, amelyről itt Önnek pontos rajzot küldök,néhány szárított levél és virág kíséretében, majd csak azt nem mondhatjuk, hogy a természet talán némi tekintettel volt a levelei megalkotásánál táplálkozására. Ezeknek a felső része a tápláló anyag egy nemének megfogására alkalmas szerszámot alkot, amelynek a közepén van a szerencsétlen,prédául kiszemelt rovar számára a csalétek. Sok apró, vörös mirigy, amely a levél színét borítja, és sajátságos, talán édes nedvet izzad ki, csalogatja az állatot, hogy megízleljék, abban a pillanatban, amint a rovar lábai a lágy részeket érik, a levél lemezének két fele az ingerre mozgásba jön, befelé összecsapódik, megragadja az állatot, a szélen levő tüskék egymásba kapaszkodnak és az állatot halálra szorítják.”
(Linné 1707.május 23.-án a svédországi Smelandban született és 1778. január 10-én Uppsalában halt meg. Legnagyobb tudományos eredménye az, hogy megalkotta az ásványok, a növények és az állatok rendszerét, amelyet világszerte még ma is használnak. A Systema naturae című, 1735-ben megjelent művében írta le először binominális elnevezési rendszerét, majd elméletét az 1753-ban megjelent Species plantarum című könyvében fejtette ki részletesen. Azóta minden növényt legalább két szóval (genus és species) határoznak meg és különítenek el. A név után rövidített formában áll a növény első leírójának a neve. Linné az egyetlen botanikus, akinek a nevét egyetlen betűvel jelölik. Pl. a Vénusz légycsapójának teljes botanikai neve: Dionaea muscipula L.)
J.W. Goethe, a költőkirály írta: „Shakespearen és Spinozán kívül rám a legnagyobb hatást Linné gyakorolta”.És minden bizonnyal igazsága is volt. A „rangsort” – időrendben – így folytatnám: Ch. Darwin, A. Einstein, J. Neumann, A. Fleming, J. Watson és F. Crick…)
A vénuszlégycsapó az észak-amerikai kontinensről, Dél– és Észak-Carolinából származik, ahol nedves, mocsaras, fagymentes élőhelyeken tenyésznek a különböző fajtái. Termőhelyén a legfontosabb tápanyagok (nitrogén, foszfor, kálium) szűkösen állnak a talajban rendelkezésre, ezért a növény rovarok fogására és testanyagaik elemésztésére rendezkedett be. A civilizáció terjedésével, de különösen a gyémántbányászat következtében egyre több növény lett a gyűjtők áldozatává úgy, hogy jelenleg már védett növény. Lakásban, üvegházban könnyen és gyorsan szaporítható, keresztezhető, ezért manapság már világszerte kereskedelmi cikké vált, az igényesebb virágüzletekben nálunk is beszerezhető.
Hogyan működik?
A vénuszlégycsapó rovarfogó csapdái a levelek végén helyezkednek el. Édes nektárt termelnek és csábítóan kellemes illatot terjesztenek. A két levélkéből egyik oldalán összeforrott csapda belsejében mindkét oldalon három érzékelő szőrszál áll, amelyek az első érintésre nem reagálnak, csak a második érintés aktiválja őket. Ez lehetővé teszi, hogy egy, a csapdába hullott homokszem, vagy apró mag vagy rovar jelenlétére se érje el az ingerküszöböt. Ha azonban egy testesebb rovar (szöcske, hangya, légy, stb.) kezd el mászkálni a csapda belső, puha, érzékeny falán, akkor a két levélke összecsukódik és a szélükön levő erős, kemény tüskék cipzárszerűen összecsukódnak, majd pedig a csapda megtelik emésztőnedvvel. Egy-két nap múlva a csapda ismét kinyílik és ekkor már csak az elemésztett rovar kemény kitin váza található meg benne ; ezt a szél és az esőcseppek takarítják ki a csapdából.
A növénynek csupán 6-8 levele képződik, az idősebbek tősarjakat fejlesztenek. A virágja magas szár csúcsán helyezkedik el; ez megakadályozza, hogy a nektárt kereső rovarok a saját csapdába repüljenek.
Mit szeret?
A vénuszlégycsapó a világos, napos helyet kedveli. Tavasztól őszig 20-22 °C fokos hőmérséklet a legkedvezőbb a számára, télen – a nyugalmi időszakában – 3-10 °C fokos helyiségben érzi jól magát. Rövid ideig a gyenge fagyokat is elviseli. A leveleinek jellege évszakonként változik: tavasszal széles, viszonylag nagy leveleket fejleszt, a nyári levelei hosszabbak, az ősziek pedig kicsik. Ezt a növényt nem szabad tápoldatokkal kezelni, mert akkor kevés csapdát fejleszt. Ha éhezik, akkor a csapdák belső oldala élénkpiros színű lesz. Minthogy a virágok sok tápanyagot használnak fel, ezért ezeket célszerű mielőbb levágni.
A táptalaj tőzegmoha és mosott, folyami homok azonos arányú keveréke legyen és a növény a legszebben terráriumban vagy nagyobb méretű üveggömbben érzi magát, ahol a levegő folyamatosan párás. A fiatal növény 2-3 éves korában nevel először csapdákat. Minthogy a lakásban és a télikertben ritkán vannak rovarok, érdemes a növényeket mesterségesen táplálni – lehetőleg élő, állatkereskedésekben kapható rovarokkal.
A kedvező körülmények között tartott növények akár 20-25 évig is élnek. A virágokból magok is gyűjthetők, de sokkal gyorsabb és egyszerűbb leválasztott sarjak útján szaporítani. Szerencsés esetben még a levéldugványozás is sikeres lehet!
