Lübeckben, az ősi hanza-kikötővárosban éppen dugig teli volt vendégekkel a több mint kétszáz éves Niederegger-cukrászda.
Lehet itt vagy ezerféle marcipán figura és marcipános sütemény között válogatni. De üres asztal, szék egy se volt, amikor egy késő őszi koradélután benyitottam a tradicionális műintézetbe.
Kedves, idősebb házaspár üldögélt az egyik asztalnál és magukhoz invitáltak, majd az elegáns, szikár, őszhajú úr (mintha csak Thomas Mann valamelyik regényéből lépett volna elő, lehet, hogy konzul volt!) az iránt érdeklődött, hogy érdekel-e a marcipán eredetének a története?
De még mennyire - mondtam készségesen és az úr ugyanolyan szolgálatkészen már mesélte is a romantikus történetet.
1402-ben Lübeckben nagy éhinség pusztított. A raktárházakban jelentős mennyiségű cukrot tároltak, amikor a kikötőbe befutott egy görög teherszállító vitorláshajó, mandulával megrakottan. Rövidesen kiderült, hogy a megrendelő kereskedő cége időközben tönkrement és a szállítmánynak nincs gazdája. A város néhány nap múlva elárverezte a mandulát, amelyet egy szerény jövedelmű cukrász vásárolt meg. A mandulát megőrölte, összekeverte cukorral, némi rózsavízzel, hozzákevert még egy kis tojássárgáját és ebből a masszából golyócskákat formálva eladta. Így indította útra a világhírre szert tett lübecki marcipánt.
Egy másik legenda szerint a marcipán olasz közvetítéssel (marzapane, azaz mézeskalács) került a kikötővárosba, valószínűleg Keletről, talán Törökországból, Iránból vagy Irakból, ahol az izgalmas, helyi fűszerekkel ízesített édesség a háremhölgyek csemegéje volt.
Lehet, hogy a legendák minden alapot nélkülöznek, de mégis élnek - és ez a fontos. Mert legendák és illúziók nélkül lehet ugyan, de nem érdemes élni!
A marcipán pedig azóta is divatos édesség. A színező és ízesítő anyagokkal összekevert masszákból gyümölcs-és zöldségfigurákat, mesebeli személyiségeket formálnak, kandírozott gyümölcsökkel teszik változatosabbá és a felszínét alkoholos oldattal vonják be, hogy tartósabb és az időjárás viszontagságainak ellenállóbb legyen.