Régen a selyem miatt ültették, ma gyümölcse, szépsége és árnyéka miatt szeretjük az eperfát, amelyet rengeteg legenda leng körül.
Kevés kultúrnövénynek van olyan régi és gazdag irodalma, évezredeket átívelő, kalandos történelme, mint az eperfának. Sok írásos emléket olvastam és sok legendát hallottam róla, de még több érdekességet lehetne megismertetni az Olvasóval. Mégis azért írok most erről a fáról, mert világszerte keressük-kutatjuk azokat a növényeket, amelyek újszerűek és fogyasztható gyümölcsöket érlelnek. Én pedig nemrégen egy erdőszélen ballagva megálltam egy fa koronája alatt és szomjamban elkezdtem szedegetni, eszegetni a fa sárgásfehér, zamatos, édes gyümölcseit. Egy fehér eperfa (Morus alba L.) volt!
Hogyan lesz az eperből selyem?
Az eperfa sorsa szorosan kötődik a legfinomabb szövetéhez, a selyeméhez! Ennek pedig az az oka, hogy a selyemszálat létrehozó selyemhernyó (Bombix mori) egyetlen tápláléka a fehér eperfa friss lombja. Ezt a tojásból kikelő hernyók 38 napon át fogyasztják, azután begubóznak. A kezelt gubókról fejtik le a finom selyemszálat, gombolyítják, festik, majd nemes szövetté alakítják.
Made in China
Az eperfa őshazája Kína és innen ered a selyemszövés tudománya is, amely mintegy 4000 éves múltra tekinthet vissza. A Kínában termelt selyem már az ókorban eljutott a selyemúton, a karavánok legértékesebb árujaként Európába, legelőször az akkori világuralom központjába, Rómába, ahol az előkelőségek egyik legféltettebb kincsévé lett: kezdetben a hölgyek csak az öltözéküket gazdagították egy-egy szép selyemdarabkával, de a szenátorok teljes ruhatára selyemből készült. Egy selyemblúz elkészítéséhez kb. egy tonna eperlevelet fogyasztanak el a hernyók! A selyem divatja egész Európában gyorsan terjedt, mert a belőle készített ruhaneműk igen kiváló tulajdonságokkal rendelkeznek; nem csupán szépek, de jól festhetőek, tartósak, könnyen tisztán tarthatóak és kiváló hőszigetelő képességgel is bírnak.
A selyemhernyót egy olasz telepes 1680-ban tenyésztette először Magyarországon és a 18. században már számos selyem-manufaktúra dolgozott az országban, amelyek közül a ma is fennálló óbudai selyemgombolyító épülete a legismertebb. Gróf Széchenyi István francia- és olaszországi utazásai során ismerkedett meg a selyemhernyó tenyésztéssel és nagycenki birtokán be is rendezett egy tenyésztő telepet.
De térjünk vissza az eperfák ügyére!
A 18. és a 19. században a városi kertekben, a parkokban, az utcák és az utak fásítására sok százezer eperfa csemetét ültettek és neveltek fel. Ezek zöme fehér eperfa volt és alig 10%-ukat tette ki a fekete gyümölcsöt érlelő fekete eper (Morus nigra L.), amely nem képezte a selyemhernyók takarmányát. A falusi portákon szinte kivétel nélkül mindenütt ültettek a kút mellé és az épületek körül eper csemetéket, amelyeknek a gyümölcsét elsősorban a libák és a kacsák hasznosították, a nagyobb települések pedig eper-faiskolákat alapítottak. A tenyésztés sok nyugdíjasnak lett fő, és még több középkorúnak mellékfoglalkozása, a diákok pedig ebből jutottak zsebpénzhez, mivel a gubófelvásárlás példamutatóan volt megszervezve.
Lepke miatt terjedt, de lepke is pusztította el
A 20. század. második felében azonban a selyemhernyó tenyésztés a műselyem gyártás növekedésének hatására csökkenni kezdett, majd nálunk megszűnt. A fák jelentős része elöregedett, a gyorsforgalmi utak melletti fasorokat pedig közlekedésbiztonsági okokra hivatkozva kivágták. Időközben elszaporodott az országban az amerikai fehér medvelepke (Hyphantria cune) is, amely egyre többféle fafajt károsított és az eperfára is rákapott. Az eperfák faanyagát a bútor-és hangszeripar dolgozta fel, valamint pálinkás hordók készítésére használták.
Újból van kereslet a selyem iránt!
Az utóbbi években azonban ismét megélénkült a selyem iránti érdeklődés, ezért Kínában és számos dél-kelet ázsiai országban ismét fellendült a selyemhernyó tenyésztése, ezért nálunk is nagyobb figyelmet érdemelne. Annál is inkább, mert az eperfák gyümölcse friss fogyasztásra és pálinka főzésére, gyümölcsital és lekvár készítésére (a lekvár receptje itt olvasható!) alkalmas nyersanyagot szolgáltat, sőt a leveleik a gyógyászatban is egyre nagyobb szerepet játszanak.
A mostoha sorsú eperfa
Hátránya, hogy a lehullott, érett termés szennyezi és csúszóssá teszi a járdát, fokozza az elesések gyakoriságát. Ez ellen a fák virágzása idején végzett permetezéssel lehet védekezni.
Ültessünk tehát nemesített (oltott), nagy gyümölcsöt termő eperfákat, amelyek hasznosságuk mellett még kellemes árnyékkal is megajándékoznak bennünket a nyári kánikula idején! És akkor még az úgynevezett szomorú, csüngő koronával rendelkező, dekoratív eperfák sorsa sem lesz mostoha!
