Az én életemben is van négy kedves, emlékezetes fa, amelyek egy-egy életkoromat juttatják eszembe.
A fák, mint minden élőkény a Földön, nem örök életűek, de hosszú ideig élnek. A legöregebb fa a Svédországban élő 9550 éves lucfenyő és az Észak-Amerikában levő Yellowstone parkban több két-háromezer éves fenyőfa is díszlik. Hazánk flórája jóval szerényebb korú fákkal is megelégszik é, már a Zengővárkonyban élő, 300 éves szelídgesztenye fa is kiérdemelte 2017-ben az Év Fája megtisztelő címet. Az ültetvényekben telepített almafák átlagosan a 40 évet élik meg, de az őszibarack fák inkább csak 25 évig teremnek ízletes gyümölcsöket. Az olyan szeretett (ha nem is itthoni eredetű) fehér akácfák viszont már 25 éves korukban vágáséretté válnak.
Szinte minden embernek vannak emlékezetes fái, amelyekre szívesen emlékeznek vissza. Így vagyok ezzel én is és ezért teszem közzé emlékeimet a továbbiakban négy életkorom, négy kedves fájáról.
Gyermekkorom fája
Szüleim kertjében állt egy furcsa, korcsnak is mondható, de kiváló zamatú gyümölcsöt termő sárgabarack fa. A különcsége abban állt, hogy a gyökerei a kert földjéből táplálkoztak, de a ferde törzsön levő korona nagyobb része – a kerítésen áthajolva – a major felett zöldellt. Amikor a gyümölcs érni kezdett, játszótársaim felmásztak a fára és élvezték a finom gyümölcsök ízét. Nekem azonban csak később engedték meg a szüleim, hogy a fára felmásszak, de ennek a baracknak a zamata örökké megmaradt az emlékezetemben. Később sokat foglalkoztam a kajszi termelési, metszési módszereivel, amikor pedig kutatóvá lettem és módomban állott külhonban is tanulmányozni a sárgabarack termelését, akkor szüntelenül kerestem ezt a gyermekkoromban megkedvelt fajtát, de nem találtam. Bejártam a Föld leghíresebb baracktermelő országait Franciaországtól Új-Zélandig, de sehogy se tudtam ezt a problémát megoldani. Csak idős koromban jöttem rá arra, hogy voltaképpen én nem is egy bizonyos fajtát, hanem a gyerekkor ízét, zamatát, hangulatát kerestem. És kénytelen voltam beletörődni abba, hogy ezek már soha többé nem lesznek számomra elérhetőek!
Nem régen arrafelé jártam, de az én fámnak már a helyén is épület állott!
A fiatalkor fája
Egy állami gazdaság főagronómusa (vezető szakembere) voltam és mindig lóháton jártam. Gyakran előfordult, hogy elfáradva megpihentem a völgyben csörgedező patak partján álló, terebélyes szomorúfűz árnyékában. A lovam szájából kivettem a zablát, hogy legelhesse a rét dús füvét. Én pedig leültem és megpróbáltam jegyzeteim alapján átgondolni a ma még rám váró feladatokat. Közben megcsodáltam, hogy a fűzfa hajtásai beleérve a vízbe gyökereket fejlesztenek és akár ültetésre is alkalmasak volnának. A patak vizében kiöblítettem az izzadt ingemet és a kulacsomból ittam egy korty vizet, majd nyeregbe szállva ügettem tovább a következő munkahelyre, ahol a lekaszált lucernaszénát forgatókat kellett egy kissé serényebb munkára biztatnom.
Az érett férfikor fája
Ötven éves voltam, amikor vehettünk Balatonfüreden, a hegyoldalon egy öreg présházat, amelyet rendbe hozattunk és szabad napjainkat boldogan töltöttük ott a szép kertünket gondozva. Telkünk előtt, az Óvoda és a Huszka utca keresztezésében állt egy csodaszép, becslésem szerint százéves, egészséges, formás koronájú kocsányos tölgyfa, úgy nevezett hagyásfa, amely azokra a tölgyfa erdőkre emlékeztet, amelyek a szőlőkultúra előtti időkben a Balaton-felvidék erdőit alkották.
A Google utcaképén is megcsodálható:
Az akkori emberek elég bölcsek voltak ahhoz, hogy egy-egy fát meghagyjanak emlékeztetőül a régebbi időkre! Igen ám, de mi tölgyfánk valahogy éppen az útkereszteződésben áll és akadályozza a közlekedést. Az erős törzsét a családi házak építői a betonhuzalok kiegyenesítésére használták, mások meg mindent elkövettek annak érdekében, hogy az egyre növekvő forgalmat látszólag akadályozó tölgyfát kivághassák.
Roppant hiányzott volna ez a szép fa a környezetünkből, mert csodálatos bioszférát alakított ki: a koronájában többféle madár fészkelt, gyakran találtam ott hatalmas szarvasbogarakat, az alatta levő bokrokban minden nyáron leltem néhány imádkozó sáskát, ősszel pedig esti fényt varázsoltak a környékükre a Szent János bogarak, nem is beszélve a túlsó oldalon fészkelő fülemülék hajnali énekszaváról. Így hát én is minden emberi kapcsolatomat bevetettem, hogy a tölgyfa életét megmentsem és ez sikerrel járt. A tölgyfa ma is él, a turisták megcsodálják és talán az Év fája versenyben az idén sikeres is lehet!
Az öregkor fája
Közel húsz éve lakunk Sashalmon családi házban, amelynek a kertjében már akkor is állt egy idősödő sárgabarack fa; minden évben szorgalmasan beérlelte ízletes gyümölcseit, amiből feleségem kiváló lekvárt főzött a téli, gyümölcsszegény hónapokra. A korral azonban ez a fa sem volt képes dacolni! Gyakran megálltam mellette és arra gondoltam, hogy ez a fa olyan, mint én vagyok: öreg, teli van friss és begyógyult sebekkel, száraz ágakkal, csonkokkal, leváló kéreggel, odvakkal és betegségekkel! Hosszú fontolgatás után arra az eredményre jutottunk, hogy az öreg fától meg kell válnunk. Jött egy láncfűrészes szakember, aki gyorsan kivágta a szeretett fánkat és eltakarította a nyomait is. Nem restellem bevallani, hogy én behúzódtam a szobám sarkába, mert nem kívántam látni a fa pusztulását.
A helyén csak a törzsének egy kb. 8 cm magas része maradt meg, amelyre majd egy cserép virágot fogunk elhelyezni. A fa hiányát pedig már is pótoltuk: egy gondosan megválasztott helyre ültettünk egy háromszor átiskolázott, négyéves sárgabarack csemetét, amelyet éppen olyan szeretettel fogunk táplálni, védeni és gondozni, mint ahogy az öreg és kivágott fával tettük!
