Az életben a dolgok nem fehérek és nem feketék. A színek többnyire keverednek és az emberi tulajdonságok is színes tarkaságban jelennek meg.
Egy személyben van a sár és az arany. Ezt a kettősséget számomra a legszebben Mécs László, az emberi érzelmeket és gondolatokat oly szépen kifejezni képes pap-költő fogalmazta meg:
Te vagy az egy és te vagy a kettő
Te vagy az árnyék és te vagy a fény
Te vagy a Judás és a Krisztus
Talán ezért megbocsátható vétek, ha valaki életében egyszer (de csak egyszer) szembefordul a korábbi nézeteivel, megtagadja korábban hangoztatott elveit és új elvek alapján kezd gondolkozni és cselekedni! Egyszer, mondom, egyszer, de akkor is lehetőleg széllel szemben!
Amikor Lázár Vilmosra gondolok, tüstént ez a kettősség merül fel előttem. Külseje megszólalásig egy angol lordé; magas, szikár, kissé görnyedt hátú, ősz hajú úr. Valóban az, mert földbirtokos családból származott. Az első világháborút huszártisztként harcolta végig és főhadnagyi rangban szerelt le. Ami viszont a világszemléletét illeti, már középiskolás korában a baloldali eszmék felé fordult, tagja lett a haladó diákok Galilei Körének, 1919 elején belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, a Tanácsköztársaság idején a Földművelésügyi Népbiztosságon titkári munkakörben dolgozott, majd parancsnoka lett a Vörös Hadsereg egyik zászlóaljának.
1945 után a Földművelésügyi Minisztérium termelési főosztályát vezette, de sok vitája és küzdelme volt a párt vezetőivel, akiket - finoman szólva - mélységesen lenézett.
Én mint a Mezőgazdasági Mérnöktovábbképző Intézet igazgatóját ismertem meg és nagyra értékeltem agrárpolitikai tevékenységét; többek között azt, hogy az ő és munkatársai által kidolgozott irányelvek alapján törölték el forradalom után a kötelező vetésterveket és a beszolgáltatást. Akkor én már túl voltam az Intézetből való első kirúgásomon és Lázár Vili bácsi újból felvett és újból megbízott a kertészet kérdéseinek oktatásával. Azt azonban már nem volt képes megakadályozni, hogy másodjára is ki ne rúgjanak, amikor egy kissé ismét balosabbra fordult az MSZMP ideológiája. Pedig igen megkedveltük egymást és a pazar kényelemmel berendezett igazgatói szobájában hosszú (sokszor éjszakába nyúló) őszinte beszélgetéseket folytattunk. Ezek napnál világosabban fejezték ki előttem, hogy ez a világlátott, nyugati nyelveket anyanyelvi szinten beszélő, világlapokat rendszeresen olvasó tudós férfiú csak tisztességből áll régi elvbarátai mellett, de gondolkodásmódja, életszemlélete merőben eltér azokétól.
Egyszer nevetve mesélte el nekem a következő történetet: Az ötvenes évek elején a Földművelésügyi Minisztérium szinte egész személyzetét lecserélték munkáskáderekre, akiknek halvány fogalmuk se volt a szakmáról, ellenben jó, megbízható elvtársak voltak. Ebben az időben a párt óriási erőfeszítéseket tett és nagy pénzeket fordított olyan növények termesztésének az elterjesztésére, amelyek addig nálunk nem voltak ismertek. Ekkor keletkeztek a citromültetvények, terjedt a gyapot, a gumipitypang, a rámi, kenáf és más egyéb, korábban nem is hallott nevű növények termesztése. Ugyanebben az időben keletkezett egy közhasználatba került rövidítés, a "fanet", amely földadó alá nem eső területet takart. A pártközpont kiadott egy utasítást, hogy megyénkint ki kell mutatni a bevetett területeket és ebből összesítést kell készíteni a párt vezetői számára. Az egyik szolgálatkész munkáskáder készített is egy körlevelet, amelyben utasították a megyei vezetőket, hogy a vetésszerkezetüket jelentsék a minisztériumnak. A felsorolás utolsó sora a "fanet" volt, amiről a körlevél készítője azt hitte, hogy ez is az általa soha se hallott, új növények egyike. Amikor azután a kitöltött táblázatok beérkeztek a minisztériumba, megvizsgálta az adatokat és mindazon megyéknek, amelyek kevés fanetet mutattak ki, dörgedelmes levelet írt és igazoló jelentést kért tőlük, hogy miért nem több a "fanet vetésterülete"?
Kenáf, vagyis rostmályva (Hibiscus cannabinus)
Forrás: wikipedia.org
Vili bácsi 1967-ig töltötte be a Mezőgazdasági Mérnöktovábbképző Intézet igazgatói tisztjét, továbbra is elnöke volt a MTA Agrártörténeti Szakosztályának, megkapta a tudományok doktora fokozatot és 1972-ben, 77 éves korában csendesen elbúcsúzott ettől az ellentmondásoktól súlyos világtól.
