Gaia (latinosan: Gaea) a görög mitológiában az egyik legfőbb nőistenség magába fogadja a halottakat és a maga öléből hozza világra az újszülötteket, vagyis ő az élet és a halál körforgásának jelképe.
(Ez a jelkép, szindróma egyébként jellemzője a görög és a latin mitológiának, ahol úgyszólván minden természeti jelenségnek istene vagy legalább félistene volt.)
A szent anyaföld tisztelete természetesen tovább élt a keresztény kultúrában is és a pogány istenség megjelenik a bibliai "porból lettünk és porrá leszünk" törvényben is. És fennmaradt a mai napig abban a fennkölt gesztusban is, amikor a földműves az ivóvizéből vagy a borából egy "nyeletet" a földre loccsint mielőtt a szomját oltaná. Áldozat az Anyaföldnek! (Nálunk a szőlőművelő "kapások" a hajnali munkába induláskor csobolyót akasztottak a vállukra: ebben kétharmad friss kútvíz és egyharmad bor elegyedett és enyhítette a nehéz munkában izzadó, fáradozó embert.)
A családomban is szent volt az anyaföld és annak minden termése. Jómódú családban éltünk, de a ház minden lakója gondosan vigyázott arra, nehogy a kenyérnek akár csak egyetlen kis darabkája is kárba vesszen! Hetente egyszer (mindig csütörtökön) sütöttek kenyeret, de azt egy hétig fogyasztottuk. Igaz, a krumplis kenyér nem is száradt ki olyan gyorsan, mint mostanában a friss, pékkenyér!
Apám arra tanított, hogy: a föld arravaló, hogy megműveljék! A birtokában levő (helyesebben fogalmazva, a gondjaira bízatott) földet a jó gazda gondosságával ápolta, kezelte. Határjáráskor nem az úton vagy a mezsgyén ment a célja felé, hanem átlósan járta a táblákat, hogy a legjobban át tudja tekinteni a növényállományt, annak fejlettségét, érési szakaszát. Ezt a szokást később, az állami gazdaságokban én is gyakoroltam és lóháton rendszerint keresztbe jártam be a nagy táblákat. Havonta egyszer, minden kerületben nagy határszemlét szerveztünk, amikor előre megtervezett útvonalon ily módon tekintettük át a szántóföldeket és a gyümölcsültetvényeket. Beosztott kollégáim szidtak is emiatt és amennyire lehetett, igyekeztek távol maradni erről a feladatról. Nem sok sikerrel!
De hadd térjek még néhány gondolat erejéig vissza apámhoz! Volt neki egy somfából készült, görbe botja, a végén egy acélból kovácsolt, ún. acatoló toldalékkal. Ahol a vetésben acatot vagy más gyomot látott, azt kiszúrta, ha pedig követ talált a szántóföldön, azt felvette és a markában, vagy a zsebében kivitte a dűlőútra . Ne csorbítsa ki az eke vasát! - szokta volt mondani.
Apám számára - a szó szoros értelmében szentség volt a föld! Pedig a fáradozásainak eredménye hosszú távon igen csak szerény volt. Talán azért, mert nem rendelkezett elegendő üzleti érzékkel? De ezt most ne firtassuk! A környékén minden esetre képzett és jó, szorgalmas gazdaként tartották számon, aki tájékozott a gazdálkodás főbb kérdéseiben és ismeri a haladás fontosabb követelményeit. Ő volt az, aki a környéken először ismerte fel, hogy a nagy agrárválság után változtatni kell a gazdaságok termelési szerkezetén: a hagyományos búza-kukorica- cukorrépa - takarmány mellett célul kell kitűzni a modern zöldség-és gyümölcstermelést is. A közeli földbirtokosok ferde szemmel néztek erre a "rendbontó" kezdeményezésre, de a z egyszerű, falusi gazdák eljártak kilesni a málna, a spárga, a vetőmag, a dinnye, stb. termelés fortélyait. Apám pedig szívesen osztotta meg velük tapasztalatait és örült, ha máshol is találkozott a tőle származó fajtákkal.
Humora is volt! Amikor kezdtem felcseperedni és ő bízott benne, hogy gazdát képes faragni belőlem, gyakran elmondta: Negyven éve gazdálkodom és vagy az aszály, esetleg a jégverés vitte el a termést. Egy esztendőben volt kifogástalan az időjárás - és akkor se volt jó a termés!
Apám azonban megküzdött az időjárás viszontagságaival, a gazdasági, az értékesítési gondokkal, átélte a "védett birtokok" banki megpróbáltatásait, de ami ez után következett, az már az ő erejét is meghaladta. Elkövetkezett a zsidótörvény, amelynek értelmében a földbirtoka (egyetlen jövedelmi forrása!) nagy részétől megfosztották és ezt a megalázást soha se volt képes megérteni. Hiszen tisztességgel jutott hozzá a földtulajdonhoz és tisztességgel művelte meg a földet, magyar ember volt, hogyan veheti hát el tőle ezt a "termelőeszközt" a magyar állam? Betegsége gyorsan súlyosodott és 1942 nyarán meghalt. Falubelijei búzakoszorúkkal búcsúztak tőle.
A földdel kapcsolatos herce-hurcáknak azonban közel se jutottunk a végére.
1945.-ben, a második világháború befejeztével érvénytelenné vált a zsidótörvény, de a földbirtoktörvény értelmében mindenkinek csupán 100 kat. hold terület, szakképzett gazdáknak (tehát nekem is ) 200 kat. hold maradhatott a birtokában. Ezen kezdtem el tevékenykedni, és ezt folytattam mindaddig, amíg megkezdődött a "mezőgazdaság szocialista átszervezése ".
Valamikori családi földjeinket a termelőszövetkezet tisztességgel hasznosította, csakhogy a föld méhében másfajta kincset, lignitet találtak és megkezdődött annak a kitermelése felszíni fejtéssel. Megépült a lignittel működő Gagarin-erőmű, de arra az államnak már nem volt gazdasági ereje, hogy a feltúrt területeket rekultiválással ismét termővé tegye. Ennek következtében a környéken jelentős földhiány alakult ki.
A rendszerváltás után én is kárpótlási jegyekhez jutottam. Csak az elvett földek után járó jegyekre tartottam igényt, a szabadságom korlátozása miatt igényelhető kárpótlási jegyeket nem vettem át. Meglévő jegyeimből szerettem volna a családi birtok egy részét visszaszerezni, de ez éppen a helyi földhiány miatt nem sikerült. Így a második szomszéd falu határában, Ludason "kárpótoltak", ami számomra csupán félmegoldás, hiszen én azt szerettem volna visszakapni, amit apám birtokolt, és amelyet én is jól megismertem és megszerettem.
Amikor ezeket a sorokat fogalmazom, a média igen sokat foglalkozik a földtulajdon elvi és etikai kérdéseivel. A magyar föld nem eladó - hangoztatják a politikusok. Pedig nem a tulajdon maga a fontos, hanem annak a működése. Hogy megművelik-e a földet, hogy növekedik-e annak a termőképessége, hogy arra hasznosítják-e amire a legalkalmasabb, stb.? Ad-e munkát és kenyeret az ott élőknek, azoknak, akik számára az egyetlen reális létforma a föld szakszerű megművelése?
Sorsdöntő, embert próbáló kérdések. Ki fog rájuk megnyugtató és kielégítő választ adni?
