Nemcsak a vidéki, de a városi ember is lépten-nyomon találkozik egy örökzöld futónövénnyel, a borostyánnal. Felkúszik a falakra, befonja a kerítéseket, felmászik a fák törzsén és benövi a kert árnyékos felületeit. Igen gyakori növénye a temetőknek, mert szinte gondozás nélkül képes gyorsan elszaporodni az árnyékos helyeken.
Már a római korban ismert növény volt: a bachanáliáknak nevezett dínomdánomok alkalmával (az ilyenfajta eseményeket a mai fiatalok „tök jó bulinak" mondanák) a borostyán indájából font koszorúval ékesítették a mulatozók homlokát.
Van egy biológiai különlegessége a borostyánnak: a fiatal növény leveles indákat fejleszt, amelyek a szőrszerű léggyökereik segítségével kapaszkodnak felfelé. Az élő és érzékeny fák ezt nem nagyon kedvelik, de a kipusztult, öreg fák új életre kelnek azáltal, hogy a borostyán elterjed rajtuk. Az idősebb példányok dekoratív bokrokat képeznek, hajtásaik nem kapaszkodnak, viszont fehér virágokat nyitnak, amelyekből télen is megmaradó, fekete bogyók érnek. Sokan úgy vélik, hogy az ilyen növény nem is borostyán, hanem valami másféle szerzet.
A borostyánt akár most is lehet szaporítani: vágjon le egy indát és azt ültesse el a sírra, vagy a kertbe. Ha némi nedvességhez is jut, akkor néhány hét alatt meggyökeresedik és télen is zölden maradó leveleivel beborítja a területet.
