Egyike a legjellegzetesebb, legszerethetőbb virágoknak. Nem csoda, hogy azokban az országokban, ahol otthon van, sok legenda, történet fűződik hozzá.
Elmaradhatatlan motívuma a nők ruházatának, ékszereinek, a férfiak kalapjának, sétabotjának; megjelenik a népművészetben a bútoroktól a dalokig, a gyermekversektől a drámákig. A Magyar Köztársaság területén, sajnos már nem igen fordul elő a természetben, de kedvelt növénye a sziklakerteknek. Aki pedig a Tátrában, a Kárpátokban túrázik, az biztosan találkozik ezzel a kedves és népszerű növénnyel.
Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy cseperedő legényke koromban évente egyszer-kétszer megjárhattam a Galyatetőt, amelynek alpesi jellegű nagy rétjén még akkor nem volt ritkaság a havasi gyopár a sziklák között. Abban az időben még nem voltak hivatalosan védett növények, de ösztönösen is kíméltük, védtük, kedveltük őket.
Hadd írjam le, hogy milyen körülmények jellemezték abban az időben a most már alaposan benépesült, forgalmas Galyatetőt!
A múlt század harmincas éveiben még nem vezetett kövesút a hegytetőre, az erdei utakon csak szekerek és néhány munkagép közlekedett, a turista utakat pedig csak a hátizsákos természetbarátok, az erdei munkások és szénégetők használták.
A hegyen akkor csak egyetlen épület állott, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem sportegyesülete által, helyben kitermelt kőből épített turistaház. Ebben a gondnok családjának volt a lakása, egy nagyobbacska közös étkező-tartózkodó helyiség és öt hálószoba, amelyekben egyenkint 6-8 emeletes vaságy szolgálta a fáradt turista pihenését. Villanyvilágítás még nem volt és a vizet is a közeli forrásból hoztuk. A technikát a telefon képviselte, amely nehezen ugyan, de mégis csak kapcsolatot teremtett a külvilággal – ha arra igazán nagy szükség volt. A fűtés – amelyre szinte az egész évben szükség van a 954 m magas hegyen – nem okozott gondot, hiszen tűzrevaló fa bőségesen volt a környéken, a házban pedig egy-két cserép- kályha és néhány vaskályha gyorsan, családias hangulatot volt képes teremteni.
Az élelmet a turisták hátizsákban vitték magukkal, de a gondnok felesége is besegített az ellátásban. Állandó étkeztetést ugyan nem vállaltak, mert az élelmiszert szamárháton kellett a legközelebbi vasútállomásról felszállítani, de azért citromos teát, jól fűszerezett forralt bort mindig készséggel felszolgált a háziasszony, olykor egy-egy tartalmas bab, vagy lebbencslevessel is kényeztette a törzsvendégeit. A család önellátása komplettnek volt mondható, mert a kertben termett némi zöldségféle (burgonya, káposzta, retek, spenót, torma, saláta) és a gazdasági udvar istállójában állt két tehén, az ólban pedig nevelkedett néhány tyúk, csirke és házinyúl, ezektől nem távolban pedig 6-8 méhcsalád népsége gyűjtötte a réten termett virágok illatos nektárját. És természetesen annak a rendje és módja szerint sütöttek finom, illatos házi kenyeret is (hogy a köménymagos, tejfeles forró lángost el ne felejtsem!)
A havasi gyopár (Leontopodium nivale) eredetileg sztyeppei növény volt, amely évezredek alatt vándorolt Nyugat felé és vált a Kárpátok, az Alpok 1800-3000 méter magasban fekvő, mészkősziklás lejtőinek, fennsíkjainak jellegzetes növényévé. Mindössze 5-20 cm magas, párnácskát alkotó évelő növény, keskeny, lándzsa alakú, filcszerűen szőrös levelekkel, amelyek közül alig néhány centiméterre emelkednek ki a csillagra emlékeztető virágok. A magas hegyek között az UV sugárzás igen erős; ennek a káros hatásai ellen védekezik a növény oly módon, hogy az érzékeny virágok a levelek által nyújtott árnyékba húzódik. A gyopár a fészkes virágúak családjába tartozik; 8-10, sárga virágból alakul ki a jellegzetes „csillag”, amely 5-15 fehér, fénylő fellevelet visel. Ezeknek a csillogó fehérségét a felületén kócosan elhelyezkedő szőrökön levő légbuborékok okozzák, amelyek visszaverik a beeső fényt, csalogatják a virágot megporzó legyeket és pillangókat és védik a növényt a kiszáradástól.
A havasi gyopár virágai júliustól szeptemberig nyílnak, feltűnően hosszan maradnak frissek, jól száríthatóak és szépen préselhetőek. Ha a magjuk beérik, repülve terjed viszonylag nagyobb távolságra is.
A magas hegyeken, ahol még a rét fűcsomói között és a sziklák repedéseiben zavartalanul tenyészik, fokozott védelem alatt tartják. Németországban a szigorúan védett (tehát nem szedhető, gyűjthető) növények közé tartozik, Ausztriában és az erdélyi hegyeken is a törvény védelmét élvezi.
Valamikor a népgyógyászat értékes nyersanyaga volt: tejjel és mézzel keverve a virágokat hasfájás elleni orvosságnak használták és a szexuális tevékenység fokozására is alkalmasnak tartották. Számos európai országban kedvelt jelkép maradt: a női vadászok és a vadászfeleségek védelmezője, a német hadsereg hegyi vadászainak jelképe, a Dél-Tiroli Néppárt ( SVP) címernövénye, Svájcban a hadsereg tábornokainak rangjelzése.
