Egyszerűen termeszthető, sokféleképen fogyasztható, nincs jelentős kórokozója és betegsége, vagyis igazi, kiskerti növény.
Először akkor hallottam róla, amikor másodéves akadémista koromban tanárom, Csonti Szabó István tartott róla ismertető előadást. Remek professzor és egyben agitátor volt,aki olyan lelkesen tudott egy-egy növényről beszélni, mint manapság, kampány idején a politikusok a terveikről!
Elmondta, hogy a mángoldnak két típusa van: az egyik a levélmángold, amely hatalmas, fodros, viszonylag vastag szövetű leveleket fejleszt. Ezekben jelentős mennyiségű fehérje, nagy táplálkozási értékű almasav, citromsav és oxálsav, 6-9 % nyerscukor, továbbá karotin, C-, B1-, B2- és PP-vitamin halmozódik fel, tápértéke azonban nem nagy.
A háziasszonyok spenótszerű főzeléket, köretet, salátát készítenek belőle, sőt hús-, tojás- és tésztagombócok begöngyölésére is használják. A másik típust bordás mángoldnak nevezik; ennek a levelei kisebbek, de a levélnyelei hüvelykujjnyi vastagok, zöldek vagy pirosak és spárgaszerű ételeket készítenek belőlük.
Azt is megtudtuk tanárunk előadásából, hogy a mángoldot már a rómaiak és a görögök is ismerték és fogyasztották, de különösen a Földközi-tenger partvidékén terjedt el és onnan került el hozzánk is, ahol a főúri kertekben, a kolostorkertekben és a póri kertekben egyaránt vetették a magját.
Az akadémia bemutató kertjében láthattunk is néhány négyzetméternyi mángold-állományt, de egyébként se a piacon, se zöldségesnél, de még bolgárkertészeknél se találkoztunk ezzel a növénnyel, amelyet ezért is „legendás növénynek” becéztünk egymás között. Egy időben széles körben termelt és fogyasztott növény volt, de valószínűleg elterjedt valami betegsége vagy kártevője, amelyek ellen az idő tájt nem tudtak eredményesen védekezni és ennek következtében nálunk felhagytak a termesztésével. A német és az angol nyelvű szakkönyvek azonban következetesen emlegették!
A mángold szinte minden talajon, megél, de szereti a mélyrétegű, vízzel és tápanyagokkal (főként kálival) folyamatosan és gazdagon ellátott, napsütéses helyet. A gomolyokba préselődött magját nem szabad korán elvetni, mert akkor nehezen csírázik ki és gyengén fejlődik. Optimális vetési időpontja április elején következik be és a levelei, illetve levélnyelei 90-100 nap múlva szedhetőek. Viszont egész nyáron, késő őszig ontja a friss leveleket, sőt némi takarás mellett át is telel, amiből az az előny származik, hogy nagyon korán tavasszal szedhetjük a vitaminokban gazdag, friss leveleit. Az ápolás csupán a sűrűn kikelt állomány egyeléséből és folyamatos gyomirtásból áll. Minthogy kártevői nem jelentékenyek, vegyi növényvédelemre nincs szüksége. Igazi, bionövény!
Sajnálatos, hogy ennek ellenére a termelése csak igen vontatottan terjed, pedig 2-3 négyzetméternyi mángold-vetés a családot tavasztól őszig értékes friss zöldséghez juttatja. A legexkluzívabb, nemzetközi éttermek étlapján kötelezően szerepelnek mángoldból készített étkek, de ennek ellenére a beszerzők még egy-két évvel ezelőtt is kénytelenek voltak a bécsi piacon megvásárolni az itt elkészülő mángold-ételek alapanyagát!
És befejezésként egy személyes élményem: néhány évvel ezelőtt egy delegáció tagjaként Finnországban jártam, ahol a búcsúestére egy tengerparti elegáns étterembe invitáltak bennünket. A főfogás természetesen rénszarvassült volt, amely mellett egy számomra ismeretlennek tűnő zöldségféle volt felhalmozva. Kíváncsian böktem meg a mellettem ülő finn kollégámat és kérdeztem tőle, hogy vajon miféle zöldséggel körítették az ő jellegzetes húsételüket, mire ő csodálkozva nézett rám és mondta: Hogy lehet, hogy te ezt nem tudod? Ez a nevezetes magyar mángold!
