Négy időszakot jelenítenek meg emlékeimben a fák, amelyek gyerekként, fiatalként, férfiként és idősként nőttek körülöttem.
Faluhelyen nőttem, cseperedtem fel, békés, nyugalmas környezetben. Szüleim lakóházát szépen gondozott kert vette körül, amelyben a virágágyakon kívül néhány gyümölcsfa is díszlett. Ma is élénken emlékszem minden fára, bokorra, amelyeket főként édesanyám, aki az első világháború idején önkéntes ápolónő volt, gondozott. Az emlékezés roppant bonyolult agyműködés, amelynek jellegzetessége, hogy a szép, kedves benyomásokat maradéktalanul megőrzi, de a rosszakat egyre inkább elhalványítja. Az ember emlékezetében események, helyszínek, élő és elhalt személyek és egyéb élőlények, tárgyak, színek jelennek meg.
Én egész életemben a kertész szakmát műveltem és tanítottam, így emlékezetemben (álmaimban is) leggyakrabban fák, bokrok, virágok és termények tűnnek elő. Ebből logikusan következik, hogy számomra a fák szimbolizálják leghitelesebben életem egyes szakaszait. Ezeket igyekszem a továbbiakban felvázolni.
Gyermekkorom fája
Szüleim kertjében, közvetlenül a kerítés mellé ültetve állott egy ferdetörzsű sárgabarack fa, amely minden évben gazdag gyümölcstermést érlelt, annak ellenére, hogy a fa koronájának legalább a fele a kerítésen kívülre nyúlt és a gyümölcsöt az arrafelé járó emberek szedték le. De azért annyi termés mindig maradt, amennyiből a konyhán az egész évre elegendő baracklekvár készülhetett.
Amióta csak járni tudtam, minden évben megcsodáltam az érett barackok selymes tapintású, az árnyékos oldalán sárga, a napos oldalán piros gyümölcsét. Kettétörve láttam a gyümölcs étvágygerjesztő, sárga húsát és benne a csonthéjú magot, amelyet nem dobtunk el, mert édesapám megmagyarázta, hogy az milyen értékes anyagokat tartalmaz, ezért egy jókora patakkövön megtörtük és jóízűen azt is elfogyasztottuk
Erre a ferdetörzsű fára nekem csak hatéves koromban engedélyezték a felmászást, amiért fölöttébb irigyeltem az idősebb játszótársaimat, de később én se mulasztottam el, hogy felmásszak a fa koronájába és teletömjem a hasamat a különlegesen zamatosnak tartott gyümölccsel.
Emlékezve a hazai, ferdetörzsű fa gyümölcseinek az ízére, amikor a Kertészeti Akadémián a sárgabarackfajtákat tanulmányoztuk, akkor szorgalmasan kerestem az általam jól ismert fajtát. De, sikertelenül! Kezdő szakember koromban – a Gyümölcstermelő Nemzeti Vállalatnál lévén alkalmazásban – országszerte tovább kutattam a fajta után; később a Kertészeti Kutató Intézetben, meg azután tanulmányutakon Európa legnagyobb sárgabarack termelő országaiban, majd végül Dél-Afrikában, Kaliforniában és az Új-Zélandi Kajszi Intézetben folytattam szenvedélyes kutatásomat, de sehol se jártam eredménnyel.
Több évtizednek kellett eltelnie addig, amíg végül rájöttem a titok kulcsára: nem is egy gyümölcsfajtát kerestem én szüntelenül, hanem a gyermekkor ízét, zamatát, színét és hangulatát! Ezt pedig nem lehet újból megtalálni, csak emlékezni lehet és kell reá!
A kezdő fiatalkor fája
Egy jelentékeny, de akkor még kezdeti éveit élő állami gazdaság vezető szakembere voltam, sok ambícióval felszerelve és tömérdek feladattal ellátva. Lóháton jártam a gazdaságot, mert így könnyebben és gyorsabban eljutottam minden eldugott munkahelyre, mint a nehezebben mozgó hintóval. Egyetlen, a világháborúban lestrapált, katonai Skoda gépkocsink az igazgató szolgálatában állott.
Kora reggel szálltam nyeregbe, hogy minél több munkahelyre eljuthassak, de amikor már jól elfáradtam, akkor a kedvenc pihenőhelyem felé vettem az utamat: két, szelíd domb között a völgy, amelynek alján kis patak csörgedez, mellette egy középkorú szomorúfűz fával, kis zöldfüvű réttel. Valahányszor ide érkeztem, Szinyei Merse Pál: A tavasz ébredése című festménye rémlett fel előttem.
Leléptem a lóról, leemeltem izzadt hátáról a nyerget és kivettem a szájából a zablát; megitattam a patakból és elengedtem legelni, én pedig leültem a fűzfa árnyékába, elővettem a jegyzetfüzetemet és végignéztem, hogy az előző órákban mit végeztem el és milyen feladatok várnak még a nap folyamán rám. Közben csodáltam a fa lecsüngő ágait, amelyek a vízbe érve gyökeret eresztettek, és a füvet, amelyet a lovam jó étvággyal legelt. Arra emlékeztem, hogy a tél kezdetén feletteseim – váratlanul – 600 tenyészüszőt zúdítottak a gazdaságra és ezek számára nem rendelkeztünk takarmánnyal; embereim járták a környék községeit és igyekeztek felvásárolni a falusi udvarokban kúpokba rakott kukoricaszárat, amellyel nagy nehezen, de veszteség nélkül sikerült a jószágokat átteleltetni. Ilyenkor úgy éreztem, hogy képes vagyok további nehéz helyzeteken is úrrá lenni azzal a tapasztalattal, amelyet apámtól sajátítottam el.
Az érett férfikor fája
Mint az 1960-70-es években igen sokan, mi is vásároltunk egy üdülőtelket Balatonfüreden, ahol egy ősrégi présházat felújítottunk és szép kertet alakítottunk ki.
Telkünk előtt az utca közepén áll egy – becslésem szerint – 90-100 éves tölgyfa. Ez ott nem számít ritkaságnak, mert a Balaton-felvidék dombjait valamikor tölgyerdők uralták; amikor ezek egy részét a városok és falvak fejlesztése során kivágták, egyik-másik szép, fiatal csemetét emlékezetként meghagyták; ezek közé tartozott a telkünk előtt díszlő tölgyfa is. Ezt a fát a legkülönbözőbb érvek felhánytorgatásával ki akarták vágni. A városházi illetékesek azt mondták, hogy akadályozza a közlekedést, de akadt olyan is, aki a Balatonra és Tihanyra való kilátást korlátozó felesleges tárgynak minősítették ezt a faóriást, amely már akkor is lehetett 15-20 méter széles és 20-25 méter magas. Az építkezők viszont örültek a fának, mert ennek a törzsére erősítették kiegyenesítés céljából a betonvasakat.
Minden hatóságot bejártam, hogy a fát, amely véletlenül a Huszka Jenő utca sarkán áll, minősítsék védettnek és nevezzék el Huszka Jenő emlékfájának. Végül megkegyelmeztek a fának, amely abban az időben egy élő múzeum volt.
Sokféle madár fészkelt rajta és gyakori vendége volt egy nagy fakopáncs (tarka harkály), amely hangos kopácsolással jelezte jelenlétét a lakosságnak. Az utca túlsó oldalán, a kökénybokrok sűrűjében akkor még fészkeltek csalogányok is, amelyek virradatkor hangos koncerttel ébresztették fel legszebb álmaikból a lusta vincelléreket.
A tölgyfáról – fiam örömére – gyakran sikerült hatalmas szarvasbogarakat leszednem és szinte minden alkalommal találtam egy-két ájtatos manót (imádkozó sáskát) is. Nyári időben a fű között világítottak a szentjánosbogarak. Télen a fa alja teli van a lehullott, érett makkokkal – kár, hogy nincs a környéken már sertés, amely ezt a csemegét elfogyasztaná.
A tölgyfa ma is teljes pompájában díszlik és remélem, hogy még sokáig fogja hirdetni a neves zeneszerző emlékét. Mert nincs nemesebb emlékmű, mint egy szép, egészséges fa!
Az idős ember fája
Matuzsálemi koromban egy kertvárosi, családi házban lakom. A kertünkben áll egy 45-50 éves kajszibarack fa, amely minden évben gazdagon termett gyümölcsöt, de a maga nemében már vén fának minősül. Ennek felel meg a megjelenése is: vastag törzsén számos, mély repedés körül a kemény kéreg felválik, a nyers fán gyorsan szaporodnak a szúlyukak, az ágakon itt-ott mély odúk keletkeztek – a cinkék nagy örömére! A gondos metszés ellenére sok az elszáradt vessző és a sárguló levelű hajtás. Az öreg fát egyszer már erős metszéssel megújítottuk, de kevés sikerrel. A törzse tövéből két éve még egy sarjhajtás is fejlődött, de egy év múlva ő is megadta magát és elpusztult. Kora tavasszal gyakran megvizsgálom a termőrügyeket és amikor eljön az ideje, a virágzásával még hirdet egy kis reményt; a virágok nagy része azonban nem termékenyül meg.
Olykor leülök egy székre a fa tövében és próbálom összehasonlítani magamat a fával. Igen, az öreg fa olyan, mint egy vén ember: a törzse többször megcsavarodott, teli van friss és beszáradt sebekkel, csonkokkal és a gyenge, új ágait is úgy viseli, mint az öreg gazdája az elmúlt idők nehéz terheit a vállán. De azért valamicske termést mégis csak érlel, akár csak a gazdája, aki – ha olykor összeszedi magát – képes valamit alkotni. Amíg a kivágás ideje el nem következik.