Lehet, hogy a képzett közgazdászok megrónának érte, de én ma is igen sokra becsülöm - haló porukban - az állami gazdaságokat, amelyek igen fontos gazdaságpolitikai célokat oldottak meg az egyáltalán nem problémamentes pártállami korszakban.
Vetőmagot termeltek, tenyészállatokat neveltek, új, korszerű módszereket próbáltak ki és terjesztettek el, nagytömegű agrárproduktumot állítottak elő, stb. Meggyőződésem, hogy politikai tévedés volt a rendszerváltás egyik első intézkedéseként az állami gazdaságok jelentős részének a felszámolása, mert ezek a nagyméretű mintagazdaságok (nem mindegyik volt az, de szép számmal voltak köztük példamutatóak) az agrárium privatizációjának időszakában is nagy támogatást nyújthattak volna a társadalomnak.
A Mányi Állami Gazdaság, ahol életemnek egyik legszebb és legproduktívabb szakaszát töltöttem el, három üzemegységből állott: a felsőörsi, az egykori Ruttkay-birtok volt és főleg gyümölcsültetvényekből állott. A nándorpusztai takarmánytermeléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. A harmadik üzemegység a Gerecse hegység lejtőin helyezkedett el és nagy részben almásgyümölcsösből állott.
Pusztamarót
Forrás: geo.elte.hu
A három egység közül ez a harmadik állott legközelebb a szívemhez. A valamikori hercegprímási uradalom festői környezetben helyezkedett el, a gyümölcsösöket és a hegyi réteket fenséges tölgyerdők vették körül, amelyekben gazdag vadállomány tanyázik, de számomra a koratavasszal nyíló keltikék és a májusban, fehéren virágzó medvehagymák a legemlékezetesebbek. Kedves volt számomra a juhállomány, amelynek aklai az egyik napos, szelíd völgyben bújtak meg.
Fiam akkor lépett át a gyerekkorból a serdűlő időszakába és izgatott érdeklődéssel kérdezgetett engem az ember fogantatásáról, születéséről. Úgy véltem, hogy a legjobb lesz bevinni őt egy birkaakolba, ahol éppen akkor ellettek a juhok, hogy nézze meg, élje át egy kisbárány születésének eseményeit. Behúzódtunk hát a sarokba, lekuporodtunk és figyeltük, hogy miként készíti elő az anyajuh a fészket az új jövevény számára, hogyan készül elő az elléshez, és hogy bújik ki az új, kis élet az anyja hasából. Soha többé nem kellett magyaráznom fiamnak azt, hogy milyen érték az élet és mennyire kell egymás életére, jólétére, nyugalmára, boldogságára ügyelnünk.
Pusztamarót nagy gondja a közlekedés volt, épített, burkolt út nem vezetett a völgyből a hegyoldalon levő tanyához. Ez különleges helyzetet teremtett, mert még nyáron is nehézkes volt Marótra elérni, télen pedig jobb volt, ha az ember neki se indult a kockázatos útnak. Magam is nyeregben vagy motorkerékpáron jártam fel ellenőrizni, irányítani a munkákat - no meg örülni a táj szépségének, az emberek kedvességének. A nagy gondok ősszel szakadtak ránk, mert a megtermett és kiváló minőségű almát egyszerűen nem lehetett leszállítani minőségi romlás nélkül a süttői vasútállomásra. A forradalom után ezért építettünk - minden energia és összeköttetés bevetésével - egy kisvasutat Süttő és Pusztamarót között. De ez már egy másik történet!
Maróton igen jó üzemi konyha volt. Ez persze mindig attól függött, hogy milyen a szakács! A jó szakács egyszerű nyersanyagból is kielégítően jó üzemi kosztot képes előállítani, a rossz kezében viszont a legértékesebb anyagok se érvényesülnek. A maróti szakácsnők remekül dolgoztak! Egyszer megkérdeztem a főszakácsot, hogy hogyan képes mindenkinek a kedvére főzni. Azt mondta: mindenkitől megkérdezem, hogy zsíros vagy száraz, csontos vagy ropogós húst szeret. Ezt megjegyzem, és mindenkinek olyant adok, amilyen a kedvére való!
Az üzemi konyha ellátása nem volt valami nagyon kiegyensúlyozott, hiszen nehéz volt a szükséges alapanyagokat felszállítani. Szerencsére helyben volt a tehéntej és maguk sütötték a kenyeret is és az üzemi konyha moslékán felnevelt és helyben hizlalt disznókat vágták le. Mégis előfordult, hogy épen nem volt hús a konyhán. Ilyenkor a konyhaszemélyzet fogott egy-két nagy vesszőkosarat és kimentek az erdőbe, szedtek gombát és abból készült az ebéd vagy a vacsora.
Marótnak volt egy derék erdésze is. Lassan barátkoztunk össze, de egy idő múlva a szívébe fogadott. Legalább is erre vall az, hogy egy szép augusztusi napon azt mondta: Jöjjön, mutatok magának valami olyat, amit még eddig biztosan nem látott! És elmentünk egy szűk horhosba, ahol óriás pöfeteg-gombák teremtek. Valóban csoda volt ez az erdő a számomra, mert úgy terpeszkedtek a gyerekfej méretű, fehér gombák a földön és a sziklák között, akár csak a görögdinnyék a csányi dinnyekertészek birtokain.
Betettünk a kocsiderékba néhány nagy és friss pöfeteget és meg kellett ígérnem, hogy a lelőhelyet senkinek se árulom el. Az ígéretemet meg is tartottam. Mind a mai napig !
Azt azonban még elmondom, hogy a pöfeteggombát addig kell leszedni, amig friss, mert éretten a belsejében milliárd számra keletkeznek a spórák, amelyek útján szaporodik. Az érett pöfetegből úgy tör elő a spórafelhő, mint a vulkánból a láva és a szél hátán messzire eljut. De csak kevés olyan alkalmas hely van, ahol a spóra kicsirázik és gomba is fejlődik belőle. A kedvező állapotú gombát meg kell hámozni és egy centi vastagságú szeletekre kell vágni. A szeleteket egy pillanatra zubogóan forró vízbe kell mártani, hogy ne legyenek keserűek, majd forró olajban ki kell sütni. Megsózva, borsozva, friss kenyérrel és száraz borral felejthetetlen étek lesz belőle.
Pusztamaróton azóta - úgy hallottam - kivágták a gyümölcsöst és felszedték a kisvasút sínjeit is. De emléküket most már nem csupán az én memóriám, hanem ez az írás is megőrzi.