A gyümölcsfajták világa nemcsak termesztési kérdés, hanem emlékezet is. Vannak almák, körték, szilvák és más gyümölcsök, amelyek egykor természetes részei voltak a falusi kerteknek, a ház körüli gyümölcsösöknek, a piacok kínálatának és a családi ízeknek.
Aztán lassan kiszorították őket az újabb, egységesebb, jobban szállítható, tetszetősebb küllemű fajták. Így történt, hogy sok régi, becses gyümölcs ma már inkább csak az idősebb kertbarátok emlékezetében él tovább.
Pedig ezek a fajták nem pusztán múltidéző különlegességek. Sok közöttük olyan akad, amely ízben, alkalmazkodóképességben, sőt olykor ellenálló képességben is többet adhat a kiskert számára, mint némely modern fajta. Nem mindig tökéletesen egyformák, nem mindig csillognak a piaci pulton, de karakterük van, zamatuk van, és történetük is van.
Régi nevük, régi becsületük
Mit nevezünk 'nosztalgia' fajtának? Az ötletes és találó népnyelv azokat a gyümölcsfajtákat nevezi "nosztalgia" fajtáknak, amelyek valamikor divatosak, széles körben ismertek voltak, de időközben valamilyen okból háttérbe szorultak és feledésbe mentek.
Számos ilyen almafajta van, mint például a Téli arany parmen, a Húsvéti rozmaring, a Batul, a bőralmák stb. Ezek érdemesek arra, hogy a kiskertekben helyet kapjanak, mert jellegzetes zamatúak és kevés vegyi növényvédelem mellett is kielégítően teremnek.
1. Sikulai alma. 2. Batul alma. 3. Prizmán alma.
5. Nemes sóvári alma. 6. Ponyik alma. 7. Szászpap alma. 8. Entz Rosmarin alma.
9. Mádai kormos renet alma. 11. Magyar tányér alma. 12. Marosszéki piros páris alma.
Nagy kár, hogy ilyen "nosztalgiacsemeték" csak kevés helyen szerezhetők be. Átoltással, átszemzéssel azonban viszonylag könnyen elő lehet állítani ilyen gyümölcsfákat.
A népnyelv ebben az esetben különösen találó volt. A „nosztalgia” szó nemcsak azt fejezi ki, hogy ezek a fajták régiek, hanem azt is, hogy sokukhoz emlék, megszokott íz és kertészeti tapasztalat tapad. Egy Batul vagy egy Húsvéti rozmaring nem csupán almafajta, hanem sok családban egy korszak gyümölcse volt: ismerték az érésidejét, tudták, meddig áll el, mire a legjobb felhasználni, és még azt is, melyik fa melyik évben hogyan viselkedik.
Miért szorultak háttérbe?
A régi fajták visszaszorulásának több oka volt. Az üzemi gyümölcstermesztés más szempontokat helyezett előtérbe, mint a házikert. Fontossá vált a tetszetős, egyöntetű méret, a jól szállíthatóság, az egyszerre érés és a piaci mutatósság. Sok régi almafajta ezeknek nem mindig felelt meg tökéletesen. Lehet, hogy héjuk rusztikusabb volt, alakjuk kevésbé szabályos, vagy éppen másképp viselkedtek a tárolás során.
A kiskertben azonban nem mindig ezek a legfontosabb szempontok. Ott sokkal többet számít az íz, az eltarthatóság, a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás és az, hogy a fa mennyire hálálja meg a gondozást. Ezért is különösen nagy veszteség, amikor ezek a régi fajták eltűnnek a kertekből.
Miért volna jó újra helyet adni nekik?
A nosztalgiafajták egyik nagy erénye, hogy sok közöttük nem igényel túlzott vegyszerhasználatot, és a házikerti körülmények között is megbízhatóan teremhet. Nem mindegyik hibátlan, és természetesen köztük is akad érzékenyebb vagy gondosabb metszést kívánó fajta, de általában elmondható, hogy a régi gyümölcsfák gyakran jobban belesimultak a tájba, az éghajlatba és a paraszti kertgazdálkodás rendjébe.
Aki ilyen fajtát ültet, nemcsak gyümölcsöt nevel, hanem értéket is ment. Egy-egy öreg almafajta továbbvitele valójában élő örökségmegőrzés. És ami talán még fontosabb: ezek a gyümölcsök sokszor egészen más ízélményt adnak, mint a megszokott bolti almák. Van köztük fűszeresebb, savasabb, zamatosabb, tömörebb húsú, illatosabb – vagyis olyan, amelyiknek egyénisége van.
A képen szereplő fajták is ezt a gazdagságot mutatják
A felsorolt fajtanevek önmagukban is egy letűnt, gazdag gyümölcskultúra emlékei. A Sikulai alma, a Batul alma, a Prizmán alma, a Nemes sóvári alma, a Ponyik alma, a Szászpap alma, az Entz Rosmarin alma, a Mádai kormos renet alma, a Magyar tányér alma és a Marosszéki piros páris alma mind arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medence gyümölcstermesztése valaha sokkal színesebb volt annál, mint amit ma a faiskolai kínálatból sejteni lehet.
E fajták között akadtak kiváló asztali almák, jó tárolhatóságú téli fajták, sütésre, főzésre vagy éppen friss fogyasztásra alkalmas változatok. Éppen ez a változatosság adta a régi gyümölcsösök igazi értékét: nem egyetlen fajta uralkodott bennük, hanem egymást kiegészítő, különféle célra használható gyümölcsök sora.
Nem mindig csemetével kezdődik a megőrzés
Valóban nagy kár, hogy ezekhez a régi fajtákhoz ma nehezebben lehet hozzájutni. A faiskolák kínálata többnyire szűkebb, mint amilyen gazdag a régi gyümölcsfajták világa volna. Mégsem reménytelen a helyzet. Aki ismer öreg fát a környékén, rokonoknál, régi kertekben vagy elhagyott gyümölcsösökben, az oltóvesszőről, szemzésről vagy átoltásról gondoskodva megőrizheti ezt az értéket.
Az átoltás és az átszemzés azért is becses módszer, mert nem kell feltétlenül új fát vásárolni: egy meglévő, jó alanyra is rá lehet vinni a régi fajta nemes részét. Így a kertész nemcsak szaporít, hanem ment is. A régi gyümölcsfajta ilyenkor szó szerint új életet kap.
Többek ezek, mint múltidéző különlegességek
A nosztalgiafajták nem azért fontosak, mert régiek, hanem azért, mert jók. A régiség önmagában még nem érdem, de ha egy fajta jó ízű, alkalmazkodó, megbízható és kevés növényvédelem mellett is termeszthető, akkor ma is helye van a kertben. A kiskertnek nem kell a nagyüzemi szempontokat utánoznia. Sőt, talán éppen az a szabadsága, hogy olyan növényeket válasszon, amelyek értéket képviselnek, még ha nem is ezek a legdivatosabbak.
Aki nosztalgiafajtát ültet, az gyakran nemcsak gyümölcsöt szed, hanem történetet is őriz. És ez a kertben éppen olyan fontos lehet, mint maga a termés.