Aqua cavat lapidem; non vi, sed saepe cadendo. (A víz kivájja a követ; nem erejével, hanem állandó esésével). Ez a gimnáziumban elsajátított, latin közmondás jut az eszembe, valahányszor egy folyó, tó, vagy éppen tenger kavicsos partját látom és vizsgálgatom.
Milyen sokfélék és érdekesek a vízmarta kavicsok! Különböző a nagyságuk, a színük, a formájuk, ahogy a víz évszázadok alatt a származási helyükről a jelenlegire sodorta és formálta őket. Egy-egy különlegesen szépnek tartott darabot zsebre is szoktam vágni, hogy otthon olykor megnézzem a gyűjteményt, amiről eszembe ötlik sok minden arról a vidékről, arról az országról, arról a földrészről, ahonnan a kavics származik.
Milyen furcsa: vannak élő kavicsok is! Még pedig 50 faj mintegy 1000 fajtája ismert. Először John Burchell, angol botanikus (1811-ben) írta és rajzolta le a kaktuszok világába sorolt élő kavicsokat, amely közül a legismertebbek és a legelterjedtebbek a Lithops nevet (a görög lithos magyarul követ jelent) viselik és Dél- Afrika száraz, sivatagos, bozótos tájairól származnak. Valamikor nagyon sok volt belőlük, de a gyémántbányászat során tönkre tették az élőhelyeiket; védett, de legalább kíméletre szoruló növények, amelyeket a tapasztalt kaktuszgyűjtők sikeresen tenyésztenek.
Az élő kavicsok igen sok szempontból különböznek a megszokott növényi tulajdonságoktól.
A Lithops-ok testének nagyobb része a földben van elrejtve, csupán a két, félkör alakú, húsos levél csúcsa látható, közöttük egy hosszanti nyílással. Ezt vékony bőrszövet borítja félig átlátszó ablakokkal, bennük piros pontokkal, csíkokkal. Az ablakokon elegendő fény hatol át a belső sejtsorokig. A tövis nélküli növény tipikus szárazságtűrő (szukkulens), a két levél viszonylag nagy mennyiségű nedvességet képes raktározni; a növény a száraz évszakban halottnak látszik, de amikor beáll az esős évszak, a levelek megduzzadnak,teleszívják magukat vízzel, kigömbölyödnek. A két levél közti nyílás alatt megjelenik két új levél, a régiek pedig fokozatosan elhalnak. A nyílásból tör elő a második-harmadik évben a fehér, sárga vagy narancsszínű, leginkább százszorszéphez hasonló virág, amely elvetésre alkalmas magokat érlel.
A kaktuszkedvelők a kavicskaktuszokat egész évben világos (naponta legalább négy óra közvetlen napsütésben részesülő) helyen tartják. Télen 7-10 fokos hőmérsékleten telelnek jól át. Nagyon kényesek az öntözésre: nyáron gyakran, de kevés vízzel kell dédelgetni őket, mert a sok víz hatására szétrepednek, ősszel – az új levelek kialakulásáig – szárazon kell tartani. A többségük a folyami homok és virágföld keverékéből álló, humuszban szegény talajon tenyészik jól.
Három faját nevelik szívesen a kertészek, de ezek a leggyakoribbak a természetes környezetükben is: a Lithops bromfeldii 4-6 növényből álló párnácskát képez; a virágai sárgák. A L. karasmontana ssp. Bella fehér virágokat nyit; a termése víz hatására kinyílik és kilő néhány magot. Szinte felismerhetetlenül hasonlít azokra a kavicsokra, amelyek között él! A L. lesliei kifejlődve 6 cm átmérőjű, virágai rozsdabarnák, sárgák vagy rózsaszínűek.
A legenda szerint Alexander Humboldt, korának egyik legkiválóbb természettudósa, világjáró kutató egyik felfedező útján sziklás sivatagban járt. Szenvedélye volt, hogy minden helynek fölmérte a pontos földrajzi helyzetét, a magasságát, a hőmérsékletét. Egy szikla mellett állva lerakta a földre műszereit és csodálkozva látta, hogy bennszülött útitársai kényelmesen ülnek a sziklákon, amelyek a déli napsütéstől perzselően forróra szoktak felmelegedni. Maga is rátette a kezét a mellette levő sziklára és csodálkozva állapította meg, hogy az nem volt meleg, sőt kellemesen hűvösnek érződött. Csak alapos vizsgálattal jött rá arra, hogy amit ő kősziklának vélt, az nem más, mint egy élő, hatalmas kaktusz.
Si non e vero, e ben trovato! (Ha nem is igaz, jól van kitalálva!)
