Pozsgásnak (szukkulensnek) nevezik azokat a növényeket, amelyek sivatagi vagy tartósan aszályos vidéken élnek, és ha vízhez jutnak, nyálkaanyagaik segítségével sokat vesznek fel és azt lassan, hosszú idő alatt használják fel.
Leveleik nincsenek, ezeket szőrözöttségük vagy viaszbevonatuk helyettesíti. Egyesek a hosszabb, száraz periódusok kezdetén leveleiket elhullatják. Szomjazóművészek!
A pozsgás növényeknek két csoportja van: a levélszukkulensek, mint például a kövirózsa, a varjúháj, az Aloé, az Agave, a Sansevieria és a szárszukkulensek, mint a kaktuszok.
Ezen utóbbiak Amerikában őshonosak, sziklás, homokos sivatagban vagy magas hegyeken élnek. Mintegy 2500 fajuk ismert. A leggyakoribbak: a Cereusok, amelyeknek a törzse és az ágai hengeresek, gyakran sűrűn szőrözöttek, az Echinocactusok gömb alakúak, az Epiphyllumok lapítottak, az Opuntiák nagy, lapos szártagokból állnak és fogyasztható gyümölcsöt érlelnek, a Peireskia pedig leveles kaktusz.
A kaktuszgyűjtők tábora egyre gyarapszik, ismereteik gazdagodnak és egyesületekbe tömörülve cserélik ki tapasztalataikat. A tenyésztett kaktuszok változatos alakúak, tüskéik bizarr külsőt adnak nekik, és többségük igen dekoratív, szép virágokat nyit. A legtöbb kaktuszfaj magvetéssel szaporítható.
A kaktuszok többsége tavasztól őszig sok fényt, száraz, meleg levegőt és vízáteresztő talajt igényel. Táp anyagigényük nem nagy, de meghálálják, ha időnként tápoldattal öntözik meg őket. Az egyes fajok, fajták és változatok környezeti igénye nagyon különböző, ezért ajánlatos a szakirodalomban tájékozódni az általunk nevelt és kedvelt növények szükségletei felől.
A téli hónapokban a kaktuszok többségét 6-15 fok közötti hőmérsékleten kell tartani. Ilyenkor a vízigényük jelentékenyen lecsökken, megelégednek két-három hetenkénti öntözéssel is.
