Télapó ridegen megfoszt minket a fák és a bokrok üde zöldjétől, a virágok vidám tarkaságától, viszonzásul azonban megajándékoz a víz, a csapadék változatos formáival. Alább felsorolom a leggyakrabban előfordulókat.
Dér akkor keletkezik, ha a túlhűlt, vízszintest megközelítő felületen apró jégkristályok rakódnak le. A vékony, fehér bevonat hajnalban keletkezik, a tél közeledtére figyelmezteti az embereket, de mulandó: ha a nap felsüt, rendszerint rövidesen eltűnik.
A zúzmara többnyire függőleges felületeken képez többé-kevésbé vastag, szikrázóan fehér réteget, amely a légköri vízpára kicsapódása útján gyarapodik jégkristályok alakjában. Olykor hatalmas tömeget képez a fákon és a bokrokon, amelyeknek az ágai lehajlanak vagy letörnek a súlya alatt.
A télen hulló hó nagy súlya is kárt okozhat a növényállományban, ezért az oszlopszerűen növekedő örökzöldek hajtásait már ősszel össze kell kötözni, a fenyők vízszintesen álló ágairól pedig le kell rázni a hótömeget.
Jégpáncél akkor alakul ki a fák és bokrok ágain, ha azok testtömege erősen lehűlt, és erre langyos eső cseppjei fagynak rá. Az összefüggő jégbevonat a rügyeket elzárja a levegőtől, nem jutnak oxigénhez, illetve nem távozhat el az általuk termelt széndioxid. Ilyen körülmények között a rügyek rövid idő alatt elpusztulnak.
A jégpáncél képződését ki lehet használni a fagy elleni védekezésben: ha a fákra vizet permeteznek és az az ágakon megfagy, akkor a környezetben hő szabadul fel, amely meggátolja a rügyek elhalását. Természetesen a jégbevonat nem lehet néhány óránál tartósabb!
A párás, fűtött helyiségek ablaktábláin megjelenő jégvirág és az ereszről lecsepegő víz alkotta jégcsap csupán esztétikai értékű, megszépíti téli környezetünket.
