Tavasztól már a kertek hívatlan vendégei.
Inkább a béke, hiszen a béka nem kártékony, hanem sokkal inkább hasznos állat, sok legyet, szúnyogot, pókot, bogarat, hernyót, lepkét pusztít el. Tóhoz, patakhoz közeli kertben hozzátartozik a természetes élővilághoz.
A béka kétéltű állat; a nőstény a tojásait a vízben élő növényekre, kövekre, sziklákra rakja, ahol kikelnek és belőlük kopoltyúval lélegző ebihalak lesznek, amelyek többszöri vedlés során fejlődnek tüdővel rendelkező békává.
A békák igen sokfélék: leveli, varangyos, unka és kecskebéka a leggyakoribb. Színüket a környezetnek megfelelően változtatják. Bőrük lazán fekszik a testükön, ezért képesek felfújni magukat (lásd: Aesopusnál a Rana rupta et bos című mesét). Nappal órák hosszat, lélegzetvétel nélkül tartózkodnak a víz alatt, este merészkednek ki a szárazföldre, ahol hatalmas szökkenésekkel, ugrálásokkal közlekednek. Napnyugtakor élénken brekegnek, kuruttyolnak, hangoskodnak.
A kertben igen kedves a leveli béka, amely a fák lombjának árnyékában húzódik meg és – ha zajt, élénk beszélgetést, rádiót hall, akkor maga is megszólal, csendben pedig elhallgat.
A kecskebéka rántott combja az ínyencek kedvenc csemegéje.
