Gyerekkoromban a tavasz valójában akkor kezdődött, amikor a melegágyból az asztalra került a legkorábbi hónapos retek, a zöld hagyma, kivirágzottak a tulipánok és a nárciszok – és megjöttek hosszú vándorútjukról a füsti fecskék.

Némi keresgélés után meglelték a tavalyi fészküket és rövidesen nekikezdtek a fészek renoválásához, amihez sárra, fű, vagy szalmaszálakra, törekre van szükségük. Ez magyarázza az ember és a füstifecske szoros kapcsolatát, valamint az, hogy ahol jószágokat tartanak, ott mindig több a légy, amely a szúnyogok, bogarak, lepkék, levéltetvek mellett fecskéink legfőbb tápláléka.

A fészküket rendszerint istállók, más állattartó épületek eresze alá telepítik és a fűszálakat sárral ragasztják össze.

Amikor még nem volt televízió, felnőttek és gyerekek csodálkozva gyönyörködtek a füsti fecskék villámgyors repülésében és azokban a bámulatos produkciókban, amellyel elkaptak egy-egy zsákmányt és vitték a fészekbe, ahol 14-16 napos költési idő után már tátott csőrükkel várták a fiókák az őket tápláló anyjukat vagy apjukat.

A füsti fecskék szeptemberben gyülekeznek a nagy és veszélyes útjukra a több ezer kilométer távolságban levő Dél-Afrikába. A hosszú vándorúton tengeri viharok, sivatagi homokviharok tizedelik az állományukat, de a legnagyobb veszélyforrás mégis csak a felelőtlen ember, aki a puskájával a fecskék ezreit lövi le.

A füsti fecske nem csupán látványos vendég a falvakban, hanem környezetünknek hasznos és védett madara is.