Panta rhei. Minden folyik (változik). Most igazán érvényes az ősrégi megállapítás, mert valóban minden, még pedig gyorsan változik körülöttünk.
Egy emberöltő alatt megváltozott a kereskedelem (hipermarketek), a közlekedés (autók, repülőgépek), a hírközlés (mobiltelefon, Internet), az öltözködés, az étkezési szokások, stb., stb. A kert se maradt olyan, mint amilyennek én tanultam meg sok-sok évvel ezelőtt. A kert funkciója is változóban van, hát még a növényállománya. Ez utóbbira szeretnék most néhány példával előhozakodni!
Gyerekkoromban, az én falumban a borsót csak száraz (feles) borsóként ismerték és fogyasztották, de nem szerepelt a családok étrendjében a zöldborsó, se a csemegekukorica. Apám mesélte, hogy a paradicsomot is csak főzésre használták mindaddig, amíg az első világháborús orosz hadifoglyoktól látták, hogy ők nemcsak a nyers uborkát, de a piros paradicsomot is rendszeresen fogyasztották.
Azóta gazdagodott a veteményes kertek választéka a karfiollal, majd később a bimbós kellel, a kínai kellel, a patiszonnal, a cukkinivel. És most ismerkednek a kertészkedők a leveles kellel, a bordás kellel, a szárzellerrel, a gumós köménnyel és másokkal, amelyek külföldi útjaikon kerültek a látószögükbe. Vannak indokolatlanul mostohán kezelt – ámbár régen termesztett – zöldségféléink is (csicseriborsó, feketegyökér, articsóka, zöldspárga), amelyek nagyobb figyelmet érdemelnének, jól beilleszthetők a korszerű, egészséges étrendbe, de valamilyen okból a kertészkedők többsége mégis idegenkedik tőlük.
Említésre érdemes egy ősidők óta a Kárpát-medencében termelt zöldségféle – a mángold – sorsa. Ezt a növényt a 18. század végéig az egész országban termesztették, talán azért, mert nagyon egyszerű a kultúrája. (Egyébként közeli rokonságban áll a cukorrépával, amelyről Lippai János a POSONI KERT című, a kertészek bibliájaként tisztelt könyvben azt írta: igen édes, apró vékony gyökere van, mint a kis-úja embernek.) A mángold levéllemezéből a háziasszonyok jóízű és tartalmas, spenót jellegű étkeket készítettek, a levélnyelét pedig a spárgához hasonlóan dolgozták fel. Azután – felderíthetetlen okokból – kiment a divatból a mángold. (Csak gyanítom, hogy valamiféle betegség vagy kártevő léphetett fel, amely ellen abban az időben nem tudtak védekezni.) Az azonban tény, hogy a külföldi szakirodalom azóta is magyar zöldségnövényként tartja nyilván a mángoldot.
A gyümölcskínálat is átalakult és ez különösen szembetűnik, ha a kertekben nevelt almafajtákat nézzük. Fél évszázaddal ezelőtt őshonos vagy legfeljebb a közeli országokból hozzánk települt fajták gyümölcseit fogyasztottuk. Az előbbiek közé tartozott a Batul, a Sóvári, a Nyári fontos, a Simonffy-piros, a Húsvéti rozmaring. Az utóbbiak közül elterjedt volt a Cox narancs renet, a Francia szürke renet, a Londoni pepin, a Téli fehér kálvil. Azután megérkezett és fél évszázadon át sztár maradt az Amerikából ide telepített Jonathán, majd megérkeztek és hosszú ideig uralták a piacot a Starking, a Delicious és utódaik, amelyeknek az volt a jelentős hátrányuk, hogy igen fogékonyak voltak a betegségekre és a kártevőkre, amelynek következtében sok vegyi növényvédelemre tartottak igényt. Ezért most is célszerű volna visszacsábítani a kertekbe az ellenállóbb, környezetvédelmi szempontból előnyösebb, régi, nosztalgia-fajtákat, amelyeknek az ízük, zamatuk is egyedi, nem szokványos.
Időközben új vendégek is jelentkeztek a gyümölcsöskertben: sokan telepítenek kivi, josta és fekete szeder csemetéket. A szántóföldek széléről, az árokpartokról a kertekbe kéredzkedett a bodza! Indokoltan kapott is helyet, hiszen kiváló alapanyaga a házi feldolgozásnak. Szívesen ültetnek a kertek ápolói fügebokrot, és büszkén nevelik a citrom-fácskáikat. Nem fokozódik azonban az érdeklődés a naspolya és a som kiskerti telepítése iránt és szinte teljesen kiveszett a házak környékéről az Arany Jánostól is megénekelt eperfa. („Feketén bólogat az eperfa lombja.”)
Gyorsan változik a virágok, a dísznövények divatja is. Ennek egyik áldozata a fukszia, amely gyerekkoromban még minden családi ház és falusi porta ablakát, ámbitusát díszítette egész nyáron át nyíló virágaival. Külhonban ma is egyike az amatőr nemesítők kedvenceinek, nálunk egy-egy szép, sokéves fukszia-fa ritkaságnak számít. Érdemes volna bemutatni a virágszerető közönségnek egy kiállítás keretében a szép fukszia-fajtákat!
Gondolatsorom végére hagytam a szőlőt, amelynek művelésmódjában ugyancsak alapvető változások voltak. Sajnos háttérbe szorultak az ősi, hazai fajták (Juhfark, Budai zöld, Kövidinka, Kadarka, hazai nemesítésű étkezési szőlőfajták) és helyettük megkedvelték a szőlősgazdák a valóban kiváló tulajdonságokkal rendelkező világ-fajtákat (Chardonnay, Zweigelt stb.) Azzal a követelménnyel azonban minden vincellérnek ki kell békülnie, hogy szőlőt a mi éghajlati körülményeink között csak rendszeres vegyi növényvédelem mellett lehet eredményesen termeszteni.
Szóval, változnak az idők és velük együtt mi is, meg kertünk növényállománya is változik! És ez a világ rendje!
