Az életünkben, gondolkodásmódunk alakulásában fontos szerepet játszó személyek nincsenek feltétlenül velünk a maguk személyi valóságában.
Gyakran csupán az azonos hullámhossz rezonál a jelet adó és a befogadó személy között. Így voltam én Raoul H. Francéval, a tudóssal és ismeretterjesztővel.
Korom voltaképpen lehetővé tette volna, hogy személyesen is ismerhessem, hiszen Budapesten élt azokban az években, amikor magam is a m. kir. Kertészeti Akadémia hallgatója voltam. Még sem ismertem és ezt a mai napig életem egyik nagy mulasztásának érzem. Könyvei azonban már akkor is ott sorjáztak a könyvespolcomon és mindennapos olvasmányt nyújtottak nekem épen úgy, mint sok diáktársamnak. És nem csak olvasmányok voltak, hanem vitatémák is éppen úgy, mint Liebig, Humboldt, Darwin vagy éppen a magyar Rapaics Raymund és Herman Ottó írásai.
Amilyen népszerű volt Francé a háború előtt, olyan tiltott olvasmánnyá vált, 45 után. A Micsurin és Liszenko nevével jegyzett korban veszedelmes volt akár csak említeni is Francé nevét. Az 1960-ban megjelent Új Magyar Lexikon nyolc sort szentel neki: "Bécsi születésű biológus, természetrajzi író és idealista filozófus, aki egy ideig hazánkban élt. A talaj élőlényeit elsőként foglalta edafon néven életközösségbe (sic!) 1920-ban Németországba költözött, ahol számos népszerű növénytani munkát írt. Később természetbölcseleti műveiben a neolamarkizmus hirdetője volt."
Az élet keserű grimasza, hogy ebben a méltatlan ismertetőben Francé legfontosabb tudományos leleményét, az edafont tévesen, edaton-nak nyomtatták!
Nem szeretném Francé életútját leírni, bár ez se lenne fölösleges, de azt elmondom, hogy több nyelven kiválóan beszélt és írt, olvasott, hiszen Bécsben született (1874), rokonai franciák, anyja pedig cseh volt, ő maga büszke volt magyarságára, meg arra, hogy az általa is nehezen megtanulható magyar nyelvet hibátlanul használta. Most úgy minősítenénk, hogy közép-európai polgár volt!
Tanulmányai nem mondhatók egyirányúnak. Apja kívánságára elvégezte a kereskedelmi akadémiát, majd nyolc szemesztert hallgatott az orvosegyetemen. Ezt követően Entz Géza tanítványa volt, a műegyetemen. Reneszánsz ember, valódi polihisztor volt!
Azt szokták mondani az avatottak, hogy a feltáró, elemző kutatómunkához nyugodt életkörülményekre, kiegyensúlyozott magánéletre és jó egészségre, no meg tehetségre van szükség. Francénak ezek közül csak a tehetség adatott meg. Már gyermekkorában hányatott élete volt, kora fiatalságától kezdve betegeskedett, és anyagi helyzete se állott mindig szilárd alapokon. Csak a tudományos elhivatottsága és az ismeretterjesztés fontosságába vetett hite volt megingathatatlan.
Számos munkája után 1907-ben látott hozzá élete főművének, a nyolckötetes, monumentális a Növények élete című könyvének megírásához. Később ez lett a növénytan kutatóinak és a növénybarátoknak a Brehmje. Müncenbe, Salzburgban, Dinkelsbühlben, Dubrovnikban lakott, majd ismét visszaköltözött - most már feleségével, Annie Harrar írónővel - választott hazájába, Budapestre, ahol 1943. október 3-án halt meg. A Farkasréti temetőben, állami tiszteletadással hantolták el, de felesége 1971-ben bekövetkezett halála után hamvait exhumálták, és együtt helyezték őket örök nyugalomra a Salzburg melletti Oberalm község temetőjében. (Sírjukat nem volt könnyű felfedezni és nagy öröm volt számomra, hogy a kegyhely rendbehozásához hozzásegíthettünk, valamint néhányszor meg is koszorúztuk a sírt a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesület tagságával.)
Francé a talaj élővilágát vizsgálta és meghatározta a szabad szemmel nem lázható, mikroszkópikus élőlények fontosságát. Ezek összességét edafonnak nevezte el és bebizonyította, hogy nélkülük nem jöhet létre az a körfolyamat, amely a Földön a talaj termékenységét fenntartja és az élet folyamatosságát biztosítja. Ezzel megteremtette a naturális, ökológikus, biocentrikus, de minden esetre környezetbarát gazdálkodás szükségességének elméletét.
Az élet nem ritka igazságtalansága, hogy Francé tudományos elméletének gyakorlati eredményeit sokáig nem ismerték el, sikereit pedig később erre jóval kevésbé méltó kutatók aratták le.
Francé élete is azt példázza, hogy az ismeretterjesztés, - amelynek rajta kívül az utóbbi évszázadban számos jeles művelője volt - nem könnyű feladat, mert az e műfajt választónak mindig két sziklaszirt, Scylla és Charibdis között kell vitorláznia és abban kell okos kompromisszumot kialakítania, hogy amit mond és tanít, az érthető, befogadható legyen a nagyközönség számára, de ugyanakkor helyesen tartalmazza a legfontosabb tudományos téziseket, ne profanizálja a tudományt! Aki ismeretterjesztésre vállalkozik, annak mindig hűségesnek kell maradnia a valódi tudományhoz még akkor is, ha az áltudományos elméletek kecsegtetőek lennének. És szembe kell bátran néznie azzal a kockázattal, hogy egyik alkalommal a nagyközönség vádolja nagyképűséggel és érthetetlenséggel, máskor meg a tudósok serege ítéli el amiatt, hogy indokolatlanul lealacsonyítja, primitivizálja a tudományukat.
Francé - ma is érvényes - ars poeticáját imígyen foglalta össze: "A művelődés az én szememben az a képesség, hogy harmonikusan simuljunk a világegyetemhez. Ezért értjük műveltségen a tudományok ismeretét, mint a világ tulajdonságainak leírását. Ezért öleli azonban fel a művészetet is, mert ez nem egyéb, mint finomabb beszéd, amelyhez a tudomány aprópénze, a szó nem elégséges. A műveltség azonban a vallást sem nélkülözheti, mert a vallás nem egyéb, mint az én és a világegyetem közötti kapcsolat felismerése. A művelt embernek azonban filozófusnak is kell lennie, nem a szó tudományos, hanem görög értelmében: a bölcsesség kedvelőjének, ami arra való, hogy a tudományból, művészetből és vallásból megtalálja a magasabb egységet, az élet szabályait, amelyekre szükségünk van, hogy létünk körét harmonikusabban fejezhessük be. Ez a botanika filozófiája az én számomra. A növény tanított meg rá, ezért veszem le a kalapomat az erdőben."
Ez hát Raoul Francé, vagy, ha úgy tetszik, Francé Rezső története, akinek emléke előtt viszont én emelem meg a kalapomat és hajtom meg a fejemet!
