Lassacskán kialakulóban van azoknak az agrár-termékeknek a listája, amelyek az uniós csatlakozáskor megnyíló piacokon sikeresen értékesíthetőek és nálunk gazdaságosan és kiváló minőségben állíthatóak elő.
Néhány közülük már a hivatalos, u.n. hungarikumok között szerepel (pl. a tokaji bor, a gyümölcspálinka, a szegedi szalámi, a makói hagyma, a Zwack Unicum), de sok magyar specialitást lehetne felsorakoztatni, ha lenne egy ezt a célt szolgáló, jól megszerkesztett, termelőt, kereskedőt és fogyasztót egyaránt csábító katalógusunk!
Tudom, ezek a termékek nem képesek a gazdák, kertészek és erdészek ezreinek méltányos jövedelmet nyújtani, de egyenként legalább néhány száz vidéki családnak tisztes hasznot hozhatnak. És minthogy ezeknek az agrár-termékeknek hosszú a sora - a sok kicsi, sokra megy elve alapján - ezek a termékek a hazai és az exportpiacok fontos tényezőivé rukkolhatnak előre, sőt összességükben nemcsak az agrárium, de a nemzetgazdaság egészének a teljesítményét is jelentősen befolyásolhatják.
Példaként egy mindannyiunk által ismert és kedvelt termék, a házilag, cukor és minden tartósítószer nélkül főzött szilvalekvárral kapcsolatos élményeimet szeretném olvasóimnak és nem kevésbé az agrártermékek marketing kérdéseivel foglalkozó szakembereknek a szíves figyelmébe - és jóindulatába - ajánlani.
Maradandó gyerekkori emlékem, hogy a falumban, kora ősszel, szinte minden portán főztek egyszerű, szabadban felállított üstben szilvalekvárt. A főzés előtti este az érett, egészséges szilvát megmosták, kimagozták és az üstben elkezdték főzni; a nyersanyag bugyborékolt, rotyogott, fortyogott, ezért nekünk gyerekeknek tilos volt az üst közelében tartózkodni. Reggeltől estig kavarták a lekvárnak valót, óvatosan táplálták az üstházban égő tüzet, nehogy a lekvár "lekapjon", lekozmáljon. Estére elkészült a lekvár, amely olyan sűrű lett, hogy a fakanál megállt benne; ekkor levették a tűzről és némi pihentetés után mázas cserépfazekakba, csuporba, befőttes üvegbe töltötték, hólyagpapírral lekötözték és elhelyezték az éléskamra polcain - ahol a gyerekek könnyűszerrel nem tudták elérni!
Ez jutott eszembe, amikor néhány évvel ezelőtt - szilvaérés idején - a Szolnok megyei Rákóczifalván kellett előadást tartanom. A gazdag kiállítási anyagot bemutató helytörténeti múzeumban közel százötven érdeklődő fogadott és hallgatta meg figyelmesen az időszerű kiskerti munkákkal kapcsolatos tanácsaimat. Amikor a gyümölcstartósítás kérdéseit vázoltam fel, meggondolatlanul azt találtam mondani, hogy: Rákóczifalván talán már nem is tudnak az asszonyok szilvalekvárt főzni? Mire a második sorban egy hölgy felállt és sietve elhagyta a termet. No, - gondoltam - ezt az asszonyt alaposan megsértettem és ezért hagyott el bennünket. De tíz perc se telt bele, az én hallgatóm széles mosollyal és egy üveg szilvalekvárral lépett be az ajtón és határozott mozdulattal, erélyesen tette elém az üveget, mondván: Tudunk mi szilvalekvárt főzni. Kóstolja meg, ilyen jót még úgy se evett!
A téma számomra nemrég folytatódott! És nem minden előzmény nélkül. Egy kiállításon találkoztam Hegedűsné, Majnár Mártával, a Heves megyei Noszvaj község polgármesteri hivatalának kulturális és turisztikai menedzserével, aki házi főzésű szilvalekvárral kínálgatta a kiállítás látogatóit. Nekem is nagyon ízlett a kitűnő csemege!
Néhány hét múltán egy 35 főből álló angol turistacsoportot kalauzoltam és tanulmányutunk egyik állomása épen Noszvaj volt, ahol vendégeink borkóstolón vettek részt. Nosza, felhívtam Hegedűsné asszonyt, hogy próbaképen hozzon egy kis kóstolót a szilvalekvárból, lássuk mennyire érdekli ez a termék a brit fogyasztókat? Míves, népi mintákkal díszített agyagtálban hozta Hegedűsné a kóstolót, de ügyes üzletasszonynak bizonyult, mert hozott harminc darab (csinos, kékfestő vászonnal lekötött) csuporban lekvárt eladásra is.
A brit vendégek szívesen megkóstolták a számukra eddig ismeretlen szilvalekvárt és néhány perc múlva heves szemrehányással illettek, hogy miért csak ilyen kevés "igazi magyar ajándékkal" készültünk fel az ő fogadásukra.
