Hadd szóljak egy déli országokból származó növényről, az olajfáról (Olea europaea) is.
A mitológia szerint az olajfát Pallas Athéné (Zeus főisten leánya, aki teljes fegyverzetben pattant ki felséges atyja fejéből) ajándékozta az emberiségnek. Harciasságát nem feladva ő tanította meg a görög férfiakat szántani és az asszonyokat hasznos kézimunkára, főleg szövésre. A Bibliából jól ismert jelenet, amikor a Noé által szabadon bocsátott galamb visszatér a gályához – egy olajággal a csőrében, amely azt jelenti, hogy Isten megbocsátott a bűnös emberiségnek és áldását adja a világ újjáépítéséhez. Jeruzsálemben, az Olajfák-hegye alatti fákról azt tartják, hogy Jézus Krisztus kínszenvedéseinek is tanúi voltak.
Az olajfák rendkívül hosszú életű csonthéjas termésű növények. Leveleik zöldek, a fonákjukon ezüstszínűek, virágaik aprók, fehérek, bogyói tojásdad alakúak, éretten is zöldek vagy egyéb színűek lehetnek. Tűz vagy villámcsapás után is regenerálódnak.
Az olajbogyó egyike a világ legelterjedtebb olajtartalmú élelem-növényeinek, ma már nálunk is kereskedelmi árú, kiváló zsiradék, de nálunk bizonyára nem veszélyezteti a napraforgóból sajtolt étolaj hegemóniáját.
Az olajfa mindenütt megél, ahol a téli hőmérsékleti minimum nem több -10 °C foknál. A kertekben, dézsában most is dekoratív dísznövény, télre fagymentes helyre kell állítani, de a megjövendölt globális felmelegedés azt eredményezheti, hogy az olajfa is bevonul a kertek növényállományába.
